Varázsló

Tudta, hogy a mai nap, az a nap.
Megígérte, hogy ezen a vasárnapon már tényleg elmennek. Csak ők ketten. Dühös volt magára, hogy egy hétvégét nem bír ki józanon. És dühös volt, hogy beígérte a programot. Tartozott, és a törlesztés alól ezúttal nem bújhat ki.
Lesz ideje kipihenni a fáradalmakat, két hétig nem is találkoznak. Élheti az életét, már ha ezt annak lehet nevezni, ihat, ha az esik jól neki.
Márpedig mostanában igencsak jól esett.
Feltápászkodott. A két üres üveget berúgta az ágy alá. Majd kiment a fürdőszobába és percekig a fogát sikálta, próbálta eltűntetni az áporodott alkoholbűzt. Visszabújt az ágyába, és várta fia ébresztőjét.

Aki szintén tudta, hogy a mai nap, az a nap. Korán reggel kipattant az ágyból és átrohant az apja szobájába. Kint még ólmos szürkeség borított mindent, de ő már alig bírt magával. A reggel úgy ficánkolt a tudatában, mint valami vidám, ezüsthalacska.
Ha nem ennyire jól nevelt már indiántáncba fogott volna, itt az apja ágya mellett. Ehelyett szelíden bökdösni kezdte csupán. A harmadik jól irányzott szúrás sikerrel járt. A hatalmas férfi nyújtózott egyet, - amitől még nagyobbnak tűnt – majd meglepően széles vigyorra húzta a száját.
Tisztában volt a nap jelentőségével, a fia izgatottságával, és az őt ért bökések tartalmával is. Magában leszögezte, jól megy ez színjáték-dolog neki. Sokat gyakorolt már, az is igaz. Megállta, hogy ne húzza el a száját.
Kibújt az ágyból. Fázósan rázkódótt össze és szinte irigyen nézte fia lelkesedését. Az övé hova tűnt?
Valahol, útban a felnőttkor felé elhagyta, mint valami kulcscsomót vagy esernyőt, vagy amit az emberek általában elhagyni érdemesnek titulálnak. Most fia lendületében fürdött. A reggeli készülődés – a körülményekhez képest – nyugodtan zajlott, de a felszín alatti jókedv fel-felbugyogott, kiszínezve a reggelt. A férfi is próbált hozzájárulni a mókához, de leginkább csak a fürdőszobában titokban meg-meghúzott üvegcse tudott erről az erőfeszítésről. Utálta magát.
Egy órával később útra készen álltak és mindketten próbálták megőrizni a pillanat nagyságát, erejét. Szerettek volna egy-egy szeletet hasítani belőle, jól elrejteni, hogy ínséges időben legyen egy kis tartalékuk. Húzták az időt, hogy zavartalanul élvezhessék ezt a hangulatot. Tudták, az úton már sok minden fogja elterelni a figyelmüket, ezer és ezer kérdés fog várni rájuk, amire jó, ha néhányszáz válasszal rendelkeznek.
Aztán kiléptek a házból, ami üresebben tátongott, mint valaha. A belőle kiszakított energiát magukkal vitték, hogy útközben legyen mit pazarolniuk. Sokáig szótlanul meneteltek egymás mellett. Mindketten gondolataikba mélyedtek, vagy úgy tettek, mintha. Hiába, ez mindig jól ment nekik.
A buszmegállóban senki nem állt, fázósan húzódtak be a pléhtető alá. Bravúrosan kerülgették a mai nap fő attrakciójának említését, úgy, hogy közben számos lényegtelennek tűnő dolgot veséztek ki.
Úgy, mint minden villamos sárga-e?
És ha igen, vajon miért?
Miért írják ki a kertkapukra, hogy vigyázz, harapós kutya?
És miért hagyják a bácsik, hogy a nénik egyedül cipeljék a megrakott kosarakat a piacról hazáig?
Ekkor pillantották meg az épp bekanyarodó buszt. Elhallgattak. A műbőr székek hűvösek voltak, de cseppet sem jólesően, inkább olyan számkivetett érzést gerjesztve az utasokban. Még mindig nem beszéltek az úticélról, pedig semmiféle egyezmény nem volt közöttük. Talán féltették az illúziót, talán túlságosan is magukkal voltak elfoglalva, vagy egyszerűen csak a várakozás kötötte le a kapacitásukat.
A buszról leszállva párszáz méteres séta várt rájuk. Átgázoltak az aszfaltot borító száraz leveleken és hallgatták, hogy azok összeroppannak a talpuk alatt. Olyan elmúlásszag vette őket körbe, kicsit sápadt, kicsit szürke fény, lassú, hideg szél. Ahogy közeledtek céljukhoz, egyre sűrűsödött a tömeg.
A legtöbben párban érkeztek. Egy felnőtt, egy gyerek. Egy ideges, egy izgatott. Egy borongós, egy vidor. Vasárnapi apukák, hétköznapi anyukák, és zajos gyerekeik. Képviseltette magát a kétszintes társadalom színe-java. Fent az üres, udvarias frázisok, lejjebb a pezsgő jókedv.
Igazságtalan? Talán jobban, mint kellene.
A cirkusz csodás, kör alakú épülete áhítatott költöztetett a gyerekszemekbe. És a szájakba is, legalább arra a percre, míg beléptek a neonfényes előtérbe. A kopott pvc, a pergő vakolat, az állott szag, csak a felnőtteknek tűnt fel. A ruhatáros néni fogatlansága és a wc-ből áradó szúrós bűz nemkülönben.
Megkeresték helyeiket. Apa és fia transzban teljesítették a jegyszedő utasítását; második sor hármas, négyes, itt jobbra, mondom, itt! – hangzott az ukáz. A férfi egyre jobban érezte összetartozásukat, szüksége volt a fiára, jobban, mint valaha bármikor.
A fiút sodorták az események, a szeme a csodákat kereste, a lelke repdesett, felette állt időnek, körülményeknek, ő birtokolta azt a szemüveget, amire apjának jóval nagyobb szüksége lett volna.
Egy lóképű, piros dolmányos, nagyhangú férfi lépett a porondra és felordított.
Hölgyeim és Uraim! Kedves gyerekek! Itt jön, ami eddig még nem volt! Műlovarnők, légtornászok, bohócok és bűvészek! Kötéltáncosok, medvék, oroszlánok!
Az apa agya kikapcsolt, oldalról bámulta fiát. Jaj, de messze járt már! Hirtelen peregni kezdett a dob és a mocskos fűrészport birtokba vették az artisták.
Majd tényleg oroszlánok jöttek, bundájuk mintha naftalinszagot árasztana.
A férfi idegesen bocsánatot kért, átfurakodott a székek közt – szerencsére csak ketten ültek mellettük – és kisietett a wc-be. Csak az apró, lepattant fülkében érezte magát biztonságban. Szégyenben úszó arcát a hideg csempéhez szorította, miközben kiügyetlenkedte zakója belső zsebéből a kisüveget. Néhányszor meghúzta, majd gondosan visszagöngyölte zsebkendőjébe, és becsúsztatta a helyére.
Mire visszaért, arca kevésbé lángolt, új erőre kapott. A fiú semmit nem vett észre, megdelejezve bámulta a műsort.
Bohócok hívtak önként jelentkezőket, majd lufit osztottak a félénk kislányoknak, kik csak álldogáltak a porond szélén, hintázva cipőjük sarkán. Néhányszor fenéken billentették még egymást, majd kisiettek csekély gázsijukért.
A porondmester tust kért a zenekartól és tapsot a közönségtől.
Julio Mortelli, a bűűűűűűűűűűvész !- kiáltotta, és fénycsóva vetült a köpcös, pocakos mágusra, aki egy fehér lovon próbált méltóságteljesen egyensúlyozni.
A fiú előredőlt. Térdén könyökölt, s fejét kis öklein egyensúlyozta. Szeme tágra nyílt. Nézte a csodát, és már tudta, hogy igen, létezik.
Néhány kivételes ember birtokában van a varázslás képessége. Lenyűgözték, elvarázsolták. És ő hagyta, akarta, kívánta, sóvárgott utána. Megszűnt körülötte minden, és érezte, hogy életre kel, megmozdul benne valami.
Mortelli, - csakúgy mint a bohócok – néhány gyenge kártyatrükk után önkénteseket kért a színpadra. Egy férfi karóráját törte össze mozsárban, majd nyújtotta át sértetlenül. Egy magas hölgy vörös selyemsálját vagdosta miszlikre, ami varázsütésre ismét egybeforrt.
A főattrakció azonban még hátra volt. Egy dobozba zárt embert fog eltűntetni, ha sikerül ez a világon egyedülálló mutatvány. Ehhez egy új segéderőre volt szüksége.
A közönség lélegzetvisszafojtva ült a helyén. Páran félénken nyújtogatni kezdték a kezüket.
A fiú is magasba lendítette karját. A férfi kábulata ellenére is elcsodálkozott, de nem szólt egy szót sem, csak megérintette fia puha haját.
A bűvész rámutatott a fiúra, akinek zavara birkózott büszkeségével. Lábai elgyengültek, alig bírt a második sorból kiaraszolni.
Mortelli nagy tapsot kért a fiúnak, és kihasználva az ovációt a fülébe súgta a teendőket. Ő így is tett, beállt a megfelelő rekeszbe.
A varázsló pörgette, forgatta a dobozt, becsukta, kinyitotta, majd ismét csak becsukta az ajtaját. A férfi nézte a fiát, kipirult arcát, tág pupilláit. Nézte, de nem látta, nem érezte sajátjának, már csak a cirkusz része volt, amit oly’ nagyon unt.
Talán már réges rég el volt varázsolva.
A fiú a dobozból hallotta még a dobszót. Mortelli tust követelt. Abrakadabra, duruzsolta. Hirtelen felrántotta az ajtót, a közönség pedig felhördült, és tapsviharban tört ki. Elsötétedett a színpad.
Mire felocsúdtak, véget is ért az előadás. A férfi kitámolygott a teremből, nézte, hogy tódulnak ki mellette a szülők és gyerekeik. Csicseregtek, hadartak. Szemük fáradtan, de lelkesen csillogott. Kisietett a főbejáraton és hátra ment, ahol a művészek kijárója volt.
A falnak vetette hátát és a maradékot kiitta az üvegből.
Egyetlen kortyként.
Nem tudta mire vár.