Szabó Attila Tamás
Vagyok

Nem tudom, mióta. Nem tudom, hogy kerülök ide. Nem tudom, mi volt azelőtt és mi lesz azután. Csak azt tudom: vagyok. Egyszer csak voltam.
Az állapotom egyre rosszabb. Testemen vörös és sárga foltok jelentek meg. Az első már jó ideje, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A másodiknál is csak megszeppentem. De azóta eluralkodott rajtam a félelem. Régen nem így volt. Duzzadtam az egészségtől, s azt hittem örökké tartani fog merengéssel és gyönyörködéssel beteljesedett boldogságom. Láthatatlan kellemesség simogatott sejtelmesen, és én annyira boldog voltam, hogy nem kerestem eredetét. De most, hogy ugyanaz az ismeretlen erő dermesztő karmait vájja belém, rettegő tudatom egy kicsiny darabkája óhatatlanul mibenlétének felismerését kívánja.
Görcsösen kapaszkodom megmerevedett karommal - amit már alig érzek - annak a recsegő-ropogó kuszaságnak egyik félelmetes nyúlványába, mely mindeddig otthonomat jelentette. Valaha ő is olyan más volt. Valaha úgy éreztem, átkarol, ringat, s önzetlenül kitárja nekem lényét, hogy a boldogság vizében súlytalanul lebeghessek. Most egyre inkább úgy érzem, csupán én kapaszkodom bele a rémület görcsével, mert le akar vetni magáról.
Magasan felettem, ahol eddig örökkévalónak tetsző, megfoghatatlan ragyogás alkotott érzékeimnek mélységbe vesző határt, képzeletemnek viszont soha el nem fogyó dimenziót, most volt valami. Baljóslatú szürkeséggel nehezedett ponttá zsugorodott világomra. Szüntelen gomolygott, néhol sötétebb foltokká olvadt össze, máshol ritkult. Eltakarta képzeletem álombéli megtestesüléseit - nemrég még ugyanazzal az ábrándos nézéssel sziporkáztak felém, ahogyan én csodálkoztam rá az engem körülvevő világra; talán ugyanilyen parányi, messzi-messzi világocskák voltak millió szám...
Az az ismeretlen erő lankadatlanul tép, cibál, mintha nem ismerne meg engem, és kíméletlenül ropogtatja körülöttem elveszett boldogságom kiapadt forrásának csontvázát. Mindenegyes hangosabb reccsenés szétáradó méreg gyengülő testemben, és nincs, aki segítsen. Pedig eredetileg sokan voltunk. Megtébolyodni látszó oltalmazónk koromfeketeségét bársonyos zöldbe vontuk, és önkéntelen illatos aurát susogtunk köréje hálánk gyanánt. Talán ott követtük el a hibát, hogy ki nem érdemelt boldogságunkban fürödve nem figyeltünk a másikra. Bezzeg milyen kétségbeesetten sikoltottunk egymás felé a vég pillanataiban. A többiek az óta mind elpusztultak. Magamra hagytak az összeomlásban, beteljesedett sorsom utolsó előtti másodpercében rám szakítva a szorongást az egyedüllét ürességében. Bár haláluk oly békésnek tűnt - lassan úszva, keringőzve ereszkedtek bele a semmibe, mintha az erő, mely leszaggatta őket, ekkor ölében fektette volna mindnyájukat az elmúlás puhára ázott sírgödrébe. Azon a fekete, egyre fenyegetőbb nyúlványon kívül ebbe az egybe kapaszkodhatom. Az bizsergés, ami ébred bennem... remény. Hogy félelmem indokolatlan, és egy másikfajta boldogság vár... odaát...
Ám ez a gondolat annyira tünékeny, mint az a villanó hasíték a szürke gomolygásban, mely először elvakít, majd megsűrűsíti a sötétséget mindenfelé. Szorongásom erősödik, míg magam egyre gyengébb vagyok. Nem bírom már sokáig tartani romlásommal mind terhesebbé váló testem. Érzem, hogy a jeges halál megbénít. Félek! Kétségbeesett sikoltásom - mintha valaki más bensőjéből szakadna fel. Közeledik a halál, és én úgy érzem, már átéltem valami hasonlót. Ismernem kellene jövőmet, de emlékezetem dermedt nyugalma titkolja előlem. Görcsösen kapaszkodom, mindhiába. A karmok darabokra tépnek. Homály borul rám, és már nem érzem magam körül, csupán a semmit.
Zuhanok.
Himbálózva, kavargó örvényben szédülve esem lefelé...

Hó lepi a csontvázszerű fák fekete ágait, melyeket mostanra a nyár szelíd fuvallatából vadult jeges orkán megfosztott gyermekeitől. Az elsárgult levelek az óta elporladtak, maradványaikat jótékony paplan fedi. A csillagokat irigyen eltakaró szürke felhőket már nem hasogatják a villámok: eljött a téli nyugalom ideje. Hosszú ideig csak a jeges halál. Hosszú ideig. A léptek nyomán meg-megroppanó hó tán csak álom. A távolban felcsendülő gyermekkacaj - csak a tél fagyos lehelete...
De valami megint változik. A nap kíváncsian kikukucskál a sápadt gomolyagok mögül, majd kissé csalódottan ismét eltűnik - sebaj, holnap újra megnézi.
Víz csobban. Enyhül az idő. Melegszik a levegő. Lassan éled a táj. A felhők égi bárányokká válnak, pásztoruk a simogató, pollennel termékeny szél. Virágok nyílnak, kirügyeznek a fák. Zöldbe borul a természet, visszatér az élet...
Élek!
Vagyok!
Nem tudom, mióta. Nem tudom, hogy kerülök ide. Nem tudom, mi volt azelőtt és mi lesz azután. Csak azt tudom: vagyok. Egyszer csak voltam.
Boldog vagyok. Halhatatlannak tűnő lényem gondtalan. Nem veszek tudomást arról, ami megváltoztathatná a gyönyört. Pedig valami árnyékot vet kikristályosodó elmémre. Valami, amit a napok teltével lassan kimondatlan szavakba is tudok foglalni. Azelőtt... és azután...