Az idő ocsmány arcai lebegnek körülöttem; áthatoltunk, át, a csörgő tompaságon: egy perce még hörögtem az életet, mely gyökeret ereszt sáron, majd elindul a hajsza - ti
akartátok így, ti, Kalpák, múltok és jöttök újra - ti múlhatatlanok, kik sohasem voltak, mi csak mögétek bújva lessük, mikor jönnek már vissza a holtak, hogy együtt repüljünk majd át
éon-szárnyakon a völgybe, hol az időtlenség gyönyöre a rút létet mosolyogva hasítja ketté - és hogy töröm -e magam, ezt ágyamra - az örök sírra - rá sosem írja, úgy küld le torkán. |