Oly hosszú ősz van itt,
Lábnyomod is ködbe burkolózik.
A lábnyomom utánad ered,
Még ha nem is kéred.
Most, hogy összeroskadtam,
És kimondtam: szeretlek!
Lehunyt szemmel azt gondoltam,
Talán majd egy szebb nap jöhet.
Mankóm talán az együtt töltött percek,
Támaszkodom rájuk, összerendezem őket.
És olykor a hangod is hallom, a régin,
Végigfutva, remegve szívem dobbanásain.
Unottan végigszalad bennem,
Rámásít, csikket nyom el tenyeremben.
Éget, de hagyom, had égjen,
Hisz minden más fájdalmasabb egészen.
Ez az érzés kifeszít belőlem
Jót s rosszat, ahogy bennem
Összeér vér és öntudat,
Mikor minden létező feléd mutat. |