Elindulnál, s hátrahagynád városod,
Azt hinnéd szabad vagy,
Mégis éberen őrködik rabságod.

Hátadra húzod múló szeszélyed,
Azt hitted az lesz,
De megváltozott benned a képlet,
A szeretet íze feléledt.

Felemelkednél a boldogság tetejére,
Hogy elérd, mi lehet vágyadnak vezére.
Aztán leesel, mint hal, a halász örömére,
Hálójába vesznél, aztán semminek sincs értelme.

Elfelejted a vágyakat,
Mit beléd tápláltak,
Éheznek szemeid,
A senkinek otthona vagy.

Álmodtál világot,
Mely szép reményt hozott,
Egy szép nagycsaládot,
De az is ütött-kopott.

A világ szárnyaidtól megfosztott,
Egy halálos seb, szíveden lobog.
Minden impulzuson keresztül dobog,
Minden lélegzettel egy érzetté sompolyog.

Lehunyt szemekkel az utcát járod,
Füledben zene, minden fény homályos.
Utadra lépnél, de még van egy tartozásod,
Át kell ölelned az egész világot!

Egyszerre nem megy,
Egy élet is kevés.

Mindent megvehetsz,
De pénzed semmit sem ér.

Sehol se vagy,
Mégis mindenhol,
Valahol elvesztél.

Valaki neked parancsol,
Valaki érted harcol,
Valahol te lehetsz
A hely, az otthon,
Valahogy te nem mersz,
Vagy lép a sorsod.
Valahogy messze lett,
Minden régmúlt,
Valahogy elveszett,
Egy érzés,
S messze egy ölelésbe bújt.
Valahogy szenvedsz a semmiért.

Aztán szép lassan feleszmélsz.
Új álmaiddal egyszer hazatérsz.
S új csillagoddal az égig érsz.

Egyszer majd valaki
Újra megszeret.
Egyszer az otthon
Végleg te lehetsz.