Holdsarló fogy, holdsarló nő
felhasad az éj, s tartalma kiömöl
ki a bűn, a hasztalan vágy
hullámain ring az ágy
lépcsőházak doha-bűze
árad a holdvilágos éjbe
férfi és nő bukik a kéjbe
egy ambrózia illatú valag
mendegél magányosan, hallgatag
freskós szeme kikapart
baljában sarlót, jobbjában virágtálat tart
ujján foszforos gyűrűt visel
néha megáll, leguggol: vizel
hátranéz: egy szőrös kar követi
kettő az egyben haját hátraveti
árnyéka árnyak közé vész
dobókocka hangot ad a penész
visít egy koca hosszmetszete
freskószeméből bánat lacafacázik
egy lacikonyha alatt Laci mászik
bujkál, mert rágja a szégyen
a szégyennek kolbászzsír szaga légyen
nyugdíjas nénikék és taták
baktatnak és naptárjaikat lobogtatják
az egyikük kezében Szabó Magda Ókútja
egy másiknak kezéről csöpög a múltja
a harmadik kávézaccot ken az arcára
a negyediket fedi levendula illat szára
freskós keze száraz hallgatáslevél
hideg, éji sarlószél kél
s eltűnnek mind, mint a páraköd
ha sarkában fagy röpköd
s a tócsák vizét bebőrzi
aztán bevonja jéggel hiába őrzi
pacskoló gyermeklábak melegét
s anyák méhe is hiába mond regét
freskós, szép mellük hiába ring
életáramuk a Föld körül hiába kering
s férjeik, a fiatal munkás férfiak
örömdalra hiába fakadnak
egy életen át, hiába csak adnak, adnak
vissza semmit se kapnak
egy lófaszt se kapnak
csak ezt a hideg, kopár, reménytelen éjt
egy Fekete Lyukat ami elnyeli a fényt
s elnyeli őket is, a reményt, a fiatalságukat
a kezüket, kezükből a baltát, a satupadokat
a tenyerüket, tenyerükből szeretőik csókját
a csókból az odaadás forróságát
a feltétel nélküli szeretet rózsaágát
a mosolygást, a jókedvet, a Terv cigarettát
a munkásosztály végső harcát
amitől nemzetközivé vált, íme a világ
amitől nő s fogy a holdvilág
amitől arcukra hull az árnyak rácsa
s dübög, dübög a föld kalapácsa.