| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Gyűlöllek 3. Ideje:: 11-20-2007 @ 02:27 pm |
|
|
|
|
Másnap reggel tőlem szokatlan módon már hajnalban felpattantak a szemeim, a gyomrom meg remegett az idegességtől. Mivel bárhogy forgolódtam, nem tudtam nyugton maradni, inkább felkeltem és neki álltam gitározni, ami meg a drága bátyuskámnak nem tetszett, mert átdörömbölt a falon, jelezve, hogy ő még tudna aludni. Mázlista. Egyébként hárman vagyunk testvérek, két bátyám van. A fiatalabb 20 éves, aki az imént állt művészi tehetségeim kibontakozásának útjába, de úgy egyébként jó gyerek, imádjuk egymást, annak ellenére, hogy folyton veszekszünk és verekszünk egymással. A szüleink meg állandóan ezért rágják a fülünket, hogy ideje lenne normálisan viselkednünk, de azt hiszem, nekem hiányoznának ezek a marakodások. Különben nem csak a bátyám, hanem a legjobb barátom is. A másik tesóm 25 éves, albérletben lakik, és elég ritkán látom. Igazság szerint nem is vagyunk olyan jóban. Ő a család fekete báránya, bizonyos értelemben. A kitűnő tanuló, anyuci és apuci kicsi fia, aki a tanuláson kívül soha semmit nem csinált. Egy szemüveges okostojás, és ráadásul mindenki kedvence. Az összes lány oda volt érte mindig, de soha nem értettem mire fel. Azt mondjuk meg kell hagyni, egész helyes, meg nyilván okos is, de máskülönben egy unalmas kis buzgómócsing.
Mivel fütyültem a dörömbölésre és zenéltem tovább, Chris átcammogott tök kómásan, kócos hajjal – meglepően jól állt neki, sokkal inkább, mint amikor fél kiló zselét ken rá… – és megkérdezte:
- Mi a fenének gitározol hajnali ötkor? Eszednél vagy? Felvered az egész házat. Különben is, normális ember ilyenkor még alszik, mint pl. én is, úgyhogy jó lenne, ha abbahagynád.
- Bocs bátyus, amúgy ki mondta, hogy te normális vagy? Egyébként nem tudok aludni, muszáj játszanom, az megnyugtat.
- Haha, nagyon szellemes, ezt még visszakapod, ne aggódj. Mi bajod van? Mióta nem tudsz te ilyenkor aludni?
- Ideges vagyok a fellépés miatt.
- Milyen fellépés? – tátotta el a száját.
- Hupsz, nem mondtam volna? Látod ez is csak azért van, mert mindig csak veszekszel velem.
- A lényeget, ha kérhetném!
- Na, szóval a bandának ma fellépése lesz egy rendezvényen.
- Komoly?
- Dehogy, csak viccből vagyok tiszta idegroncs.
- Jól van na. A koncertteremben lesz? – bólintottam. – Ok. Akkor elmegyek.
- Mii? De minek? – kaptam fel a fejem.
- Látni akarom a kishúgomat a színpadon – simogatta meg a fejem, és olyan kedvesen nézett rám, ahogy csak nagyon ritkán szokott.
- Felőlem gyere, ha ennyire akarsz.
- Nna, akkor ezt megbeszéltük. Megyek aludni, te meg találj ki valami csendesebb elfoglaltságot.
Mivel jobb ötletem nem volt, felöltöztem és elmentem a próbaterembe, gondoltam ott nem zavarok senkit. Kicsit meglepődtem, mikor az ajtó nem volt kulcsra zárva, reméltem, hogy nem betörők vannak bent épp. De szerencsére csak Aaron ült ott, gitárral a kezében.
- A frászt hoztad rám, azt hittem valami betörő járkál erre. Hát te mit csinálsz itt? Nem tudsz aludni?
- Hello bébi! Hát, betörő az nem vagyok. Ne aggódj, a te szívedet már úgyis elraboltam, hehe. Egyébként egész éjszaka fent voltam, csak járt az agyam, és végül itt kötöttem ki. Hát te?
- Nem tudtam aludni, csak forgolódtam, aztán Christ zavarta a zene, gondoltam itt senkit nem fogok zavarni.
- Engem biztos nem, sőt, örülök, hogy itt vagy. Szolgáld ki magad.
A sarokba állított gitáromhoz léptem, és játszani kezdtem, csak úgy, magamtól, ami épp eszembe jutott. Néhány perc múlva Aaron is belépett és igazi kis örömzenélést csaptunk.
Nem sokkal később felajánlotta, hogy sétáljunk egyet a friss levegőn. Közben azon gondolkoztam, mikor sétáltunk utoljára így kettesben kéz a kézben. Azt hiszem akkor, amikor egy koncertről sétáltunk haza, és bevallotta mit érez, ami egyébként eléggé furán hangzott az ő szájából. A kifelé kemény külsőt mutató srác, aki ugyan mindig viccelődik másokkal és lazán veszi a dolgokat, valójában egy félénk kisfiú, akinek iszonyúan szüksége van a szeretetre, hogy valaki mellette legyen. Én először azt hittem, már megint hülyül, de aztán belenéztem a szemébe, és megdöbbentem. Nem mosolygott, mint mindig, hanem szorongva és várakozással telve csillogott rám. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. Nem sokkal előtte vesztünk össze végleg Rickkel, még friss volt a seb viszonylag, de mégis megfogtam a kezét és bólintottam. Még soha nem láttam ilyen boldog arcot. Biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, és elhatároztam, megszeretem, ahogy ő engem. Ennek lassan már két éve, és az ő oldalán mindig nyugodt és vidám voltam, a zenekarban szintén nagyon jól megértettük egymást, így hát nem is alakulhatott volna jobban a sorsom.
- Mondd csak, min gondolkoztál éjszaka?
- Hmm… rajtad, rajtunk, a bandán és úgy általában az elmúlt időszakon.
- Nocsak, és mit gondolkoztál velem kapcsolatban?
- Megváltoztál. Az utóbbi néhány hétben mindig feszült és rosszkedvű voltál, de soha nem mondtad el, miért, és bosszant, hogy nem tudlak megvigasztalni.
- Tudom, hogy aggódsz értem, és köszönöm, de jól vagyok, csak a múlt újra kísért, és nem tudok szabadulni tőle.
- Rick, ugye? – bólintottam szomorúan – Még mindig szereted?
- Nem… vagyis… nem tudom mi ez. Felzaklat, ha látom, de nem hiszem, hogy ez szerelem lenne.
- Két éve, mikor szerelmet vallottam, tudtam, hogy még szereted, de úgy éreztem el tudom feledtetni veled, boldoggá akartalak tenni, mint ahogyan te tettél engem, mikor igent mondtál. Most viszont nem tudom, képes vagyok-e még erre. Igazából elbizonytalanodtam a reakcióid miatt.
- Azért mondtam akkor igent, mert biztos voltam benne, hogy neked sikerülni fog. Szépen lassan szerettem beléd, és nem áll szándékomban elhagyni téged, ettől ne félj kérlek, de amíg minden nap látom, fel fognak zaklatni az emlékek.
Ekkor már egymással szemben álltunk, mint akkor régen, és olyan aranyosan nézett rám azokkal nagy barna szemeivel, hogy muszáj volt megcsókolnom, bizonyítékként, a szavaimért.
- Szeretlek. – Suttogta a fülembe. – Különben kicsit többet kéne kettesben lennünk, ha ezt a koncert őrületet végre letudjuk, utazzunk el egy hétvégére. Mit szólsz?
- Jól hangzik. Azt hiszem bőven ránk fér.
Terveket szövögetve, álmodozva sétáltunk, és figyeltük, ahogy fokozatosan életre kelt a város.
Mire visszaértünk a próbaterembe, mindkettőnk arcát kicsípte a hideg, az ujjainkat meg alig éreztük. Azonban mivel éhesek voltunk, nem maradtunk ott melegedni, hanem meghívtam hozzánk reggelizni, tudtam, hogy úgyse lesz ébren senki olyan korán, egyedül meg unalmas reggelizni. A mi családunk eléggé lusta fajta. Ezért útközben beugrottunk a pékségbe friss kenyérért, és pék sütikért, meg a sarki boltba tejért. Ahogy sejtettem, a többiek még az igazak álmát aludták, igyekeztem csöndesen mozogni a konyhában. Engem is meglepett mennyire ki tudok tenni magamért, ha vendégül látok valakit. Igaz, Aaron minduntalan feltartott, ölelgetett, nevettetett, szóval elég lassan haladtam, de azért gusztán nézett ki az ebédlőasztalon. Alig ültünk le enni, mikor Chris battyogott le a lépcsőn, nyilván megérezte a sütik illatát, ehhez bezzeg van érzéke.
- Hmm. Reggeli. – Elvett egyet az asztalról és sarkon fordulva visszaballagott arra amerről jött, de azért még a válla fölött hátra szólt: - Kösz hugi. Ja, és legyetek jók! – Kacsintott.
Fogalmam sem volt mire célzott ezzel. Aaronnak nyilván igen, mert halvány, piros folt jelent meg a pofiján, de bárhogy faggattam, nem mondott semmit. Végülis az egész napot nálunk töltötte, ami szintén elég ritkán fordult elő. Chris időről időre bejött a szobámba különböző indokokkal és ez kezdett kicsit idegesíteni. Kezdtem sejteni mire megy ki a játék, így amikor legközelebb bejött, ránéztem, és csak ennyit mondtam:
- Szerinted én tényleg ennyire hülye vagyok, hogy akkor csinálom, amikor az egész családom itthon van?
Erre vörös lett a feje és még visszaszólni is elfelejtett, de legalább nem zargatott minket, Aaron pedig jót röhögött rajta. Oké, én is tudom, hogy félt, de azért ennyi eszem van, tudhatná.
Ahogyan egyre gyorsabban telt az idő, úgy lettünk egyre idegesebbek. Aaron haza ugrott a cuccaiért, én meg készülődni kezdtem. Hajmosás, szekrény feltúrás, ilyenek. A végére egészen dögösnek éreztem magam és tele voltam energiával, a görcs viszont csak nőtt a gyomromban. Eljött az indulás pillanata. Drága bátyuskám volt olyan kedves, elvitt kocsival miközben egész úton próbált életet verni belém. Több-kevesebb sikerrel. Fal fehéren szálltam ki az autóból, és keresni kezdtem a srácokat. A színfalak mögött akadtam rájuk, épp a hangszereket hangolták. Láttam rajtuk, ők is idegesek. Hiszen egy országos fesztiválra jutás volt a tét. Ha tetszeni fogunk a közönség soraiban rejtőző szervezőknek, akkor egyenes út repít oda minket. Ha nem, nos, akkor még mindig részt vehetünk egy tehetségkutatón, de ott túl sok a profi és az amatőr, szinte lehetetlen tovább jutni. Most vagy soha alapon a legjobbat kellett nyújtanunk.
Odakint gyűlni kezdett a tömeg, a konferáló emberke pedig már kint állt, és abban a pillanatban felhívott minket a színpadra…
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-20-2007 @ 02:27 pm
| Hozzászóló: szemilla (Ideje: 11-20-2007 @ 03:07 pm)
Comment: képzeld! elolvastam az előző részeket is :) (ez már azért jelent valamit...) meg sem kérdem, hogy kitaláltad-e, mert biztosra veszem, hogy szóról szóra igaz benne minden... és na! itt van a hiba... mert ez így olyan, mint egy tehetséges kislány jegyzőkönyve az eseményekről, és nem olyan, mint egy irodalmi alkotás (akár regényt is írhatnál belőle ezzel a lendülettel, de ha csak nagyobb lélegzetű novella lesz belőle, az sem baj.)... szóval hiányzik belőle valami! a gondolatiság -ha érted, mit akarok mondani... leírod, ami történt -és nem is rosszul, de ettől még a te történeted marad! hiányzik belőle az, amitől az én történetem is lehetne: pl, hogy mit éreztél, mikor pofon vágtad, vagy mikor azt mondta, steretlek, de te nyilvánvalóan nem szereted ugyanúgy... na, jó... csak írd tovább! bele fogsz jönni. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 11-20-2007 @ 05:32 pm)
Comment: szemilla nagyon köszönöm a hozzászólásodat, igyekszem csiszolódni, egyébként még én sem tudom mi lesz belőle a végén :) De vannak még ötleteim a folytatást illetően :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 11-20-2007 @ 07:04 pm)
Comment: Így a legjobb, hogy nem tudod mi a vége.:))) Kevés ember tud magának is meglepetést okozni!:))))))))))))) Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 11-21-2007 @ 11:07 am)
Comment: Azám, én pedig szeretem a meglepetéseket :))) De ez a legjobb az egészben, hogy nekem is meglepetés a vége :))) Puszi: Timy |
|
|
|
|
|
