Jaj, a szavak szétszakítanak, ki kell magamból írnom!

Jaj az érzések megfeszítenek, sírnom kellene, sírnom!

Csak ülök a gép előtt, és nem állnak össze a mondatok,

Az agyamban kergetőznek, a rímek, és kusza sóhajok.



Emlékek törnek elő mélyen eltemetve a lelkemből sorra,

Régmúlt szerelmes képek, majd a nagy pofonjaim sorsa,

Temető, hol fekete gránit tömb hirdeti az én nevemet is,

Majd egy drága gyermek mosoly, az életben tartó kincs.

Lassan csöpögő infúzió, órák óta tétován ezt lesem csak

Véresre harapott szám, hogy ha jönnek, mosolyoghassak.

A feltóduló szavak szétrobbantják lassan bomló agyam,

De próbálom eljátszani a világnak régi, valós önmagam.



Hallom a nevetésem, aztán látom, erőlködnöm felesleges,


A kórteremben magam vagyok, a kongó folyosó is üres.

Még önmagamban is magam vagyok; a lélek nélküli test,

Néma hangtalan kiáltás. Egy örökmozgó, ki mozdulni rest.



A szavak szétroncsolnak engem, ha még bennem maradnak,

De agysejtjeim megesküdtek, hogy mindörökké hallgatnak.

Nem panaszkodnak, őrült maszkabálon vad táncot lejtenek,

Az utolsó pillanatig kacagva törlik a fájdalmas könnyeket...


A katatón zene elhal

lelkemben éj fekete csend honol

egy másik dimenzióba lépek

kereslek.

Lelkünk találkozik valahol

....valamikor....