Nathaniel imádta az ősz sejtelmes színeit. Miközben kilépett a kapun, s a széles utcán a város központja felé vette útját, egy régi vers sorait ismételgette magában. A réges-régen, kamaszkorában megismert költeményt annyira megszerette, hogy kívülről tudta elejétől a végéig, s gyakran idézte fel a homályos, ám az akkor tizennégy éves Nathanielre oly nagy hatást gyakorló bölcsességeket.

Álmot látok, s nem csak látom

Én keverem színeit,

Én alkotom álmaimból

E világnak díszeit.

Megálmodom világaim

Megteremtem lényeit,

De azt kérdem önmagamtól

Ki alkotja fényeit?

Kinek álma az én álmom

Kinek álma vagyok én?

Uralkodik álmom földjén

Világának közepén.

2.

Egész nap a város szívében kószált. Látszólag céltalanul rótta az utcákat, bár szívében azzal a rejtett szándékkal ment, hogy majd csak ráakad a megfelelő dologra..

 Ajándékot készült venni barátnőjének, annak közelgő születésnapja alkalmából, s igen fontos volt számára a szinte már szertartássá alakult vásárlási metódus. Eddigi élete során mindig terv és mondhatni elgondolás nélkül jutott hozzá a meglepetésnek szánt dolgokhoz, mert úgy érezte, hogy ha a pillanat hatása alatt önmagának is meglepetést okoz, akkor kerül igazán minden a helyére. Elment nézelődni, ide-oda járkált és végül szinte villámcsapásszerűen döntött egyvalami mellett. Sőt, ahogy ő fogalmazta meg: az a bizonyos valami találta meg őt és döntött őmellette.  

Ahogy teltek az évek, a ceremónia egyre fontosabb lett számára, egyfajta misztikus többletet hozott az életébe. Izgatottan várta az alkalmat, amikor egy közelebbi ismerősét megajándékozhatja valamivel, és ismét részese lehet ennek a csodálatos érzésnek. Véleménye szerint e dolgok eleve elrendeltettek és a megfelelő időpontban, és helyen talál egymásra ő és az ajándék. Ő maga kapni nem is igazán szeretett, de ajándékozni ezen a bizonyos módon, nos igen, az csodálatos volt. Ebből kifolyólag pedig gyakran ajándékozott meg másokat, akár a legkisebb említésre méltó alkalom kapcsán is.

A kiválasztott tárgy része lett az életének és annak ellenére, hogy egytől-egyig elajándékozta őket, megmagyarázhatatlan módon vele maradtak. Történeteket szőtt az ajándékok köré, magyarázatokat talált ki, hogy miért pont az a bizonyos könyv, vagy ékszer, vagy dísztárgy kerül hozzá és általa barátaihoz, rokonaihoz. Semmi sem volt véletlen, mindennek oka volt és így került minden a maga helyére. Az idők során Nathaniel szinte megszállottá vált, húzta-vonta magával egy érzés, szinte fölébe került és uralkodott rajta. De őt ez egy cseppet sem zavarta, sőt boldogan adta át magát a vágynak, hogy újra keressen és találjon. Hogy keressék és megtalálják.

Most is ez a bizonyos érzés töltötte el. Végül az óvárosi forgatagban akadt rá a régiségkereskedésre, melyet meglátva azonnal megmozdult benne valami. Megállt és figyelt. Hatalmába kerítette az érzés, a kellemes, tiszta, ugyanakkor bódító kavargás. A gyomortájékáról indult ki, feszítette elméjét és testét, akár egy kisgyermeket a vágy.

Régimódi, mégis kitűnő állapotban lévő épület magasodott előtte. A ház az idő viharai ellenére büszkén állt, közepén hatalmas, barlangbejárat-szerű kapuboltozattal. Nathaniel bepillantott és látta, hogy takaros kis belső udvarra nyílik a bejárat. Fölötte szolid cégér hirdette az arra járóknak, hogy a múlt ereklyéi iránt érdeklődők jó helyre tévedtek. A Kapuőr Álmai – Régiségkereskedés. Ez állt a táblán.

Belépett a kapun, s a kapuboltozat folyosóján át az udvarban találta magát. Körös-körül rózsabokrok álltak, immár megsárgult levelekkel félig csupaszon, megadva magukat a természet álomba hívó szavának. Egy keskeny, apró kockakövekből kirakott utacska vezetett közöttük, egészen a szerény bejárati ajtóig, mely fölött ugyanolyan tábla függött, mint kint az utcára nyíló kapunál. Az kicsiny udvart szegélyező többi falon ablakok nyíltak, sötét bordó függönnyel takarva. Életnek sehol nem látta nyomát, semmi nem mozdult.

Az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. Apró csengettyű hangját hallotta, ahogy nyílt a bejárat, de furcsamód nem kint szólt a csilingelés, hanem mintha valahol mélyen a lelkében csendült volna föl. Eközben pedig átfutott agyán egy gondolat, s ez viszont mintha nem is a sajátja volna, idegen ember szavának hangzott:

- Elölről mész hátra,

  Fentről buksz az árba.

  Nincsen többé helyed,

  Ő játszik most veled.

Mintha kellemetlen álomból ébredne, Nathaniel megborzongott. Próbálta rögzíteni emlékezetében a parányi vers-féle gondolatot, miközben háta mögött halkan kattanva becsukódott az ajtó. A helyiség, ahová belépett apró volt, mint maga az udvar, s a teret még inkább szűkebbé tette a felhalmozott tárgyak mennyisége. Körben polcok futottak végig a falak mentén, előttük pedig apró asztalok sorakoztak telis-tele a legváltozatosabb régiségekkel, használati tárgyakkal, szobrokkal.

A túlsó falon nehéz, sötétzöld drapériával félig takarva folyosó nyílt. Megállt a szoba közepén és szájtátva nézett körül. A kisebb-nagyobb szobrokon, az általa felismert és azonosítható tárgyakon kívül rengeteg olyan dolgot látott, melyek rendeltetéséről fogalma sem volt. A sarkokban karvastagságú, méter magas gyertyák álltak, kísérteties fényt szórva maguk köré.

Az egyik polcon fából faragott elefánt-szobor volt látható. Az állatnak furcsa mód nem volt hátsó lába és farka, úgy állt ott két elülső résszel, mintha két középen félbevágott elefánt mellső részét illesztették volna középen össze. Hátán emberalak ült, arcán kétségbeesett kifejezéssel, nem tudván eldönteni melyik irányba induljanak el.

Egy másik helyen márványból készített, egyszerű, dísztelen, mély tál állt, tele gyöngyökkel. Közelebb hajolt a csillogó halomhoz és látta, hogy az apró, üvegszerű drágaságok könnycseppeket formáznak. Mintha valaki e tál fölött sírta volna ki nehéz bánatát, hogy aztán a cseppek megdermedve maradjanak együtt az idők végezetéig.

- Furcsa…- mondta félig hangosan. – Vajon ki gyűjthette össze e szomorú gyöngyöket?

- Valaki, akinek mindaz köszönhető, amit itt lát. - Nathaniel föleszmélt révületéből és megfordult e hangra. A folyosó nyílásából, a drapéria mögül egy magas, felettébb karcsú öregember lépett elő. Hosszú ősz szakáll és haj fonta keretbe arcát, testét díszes és kifogástalan állapotban lévő köntös fedte. Nagyon értelmes, élénk, szinte parázsló tekintettel nézett a fiatalemberre, aki ettől még inkább úgy érezte, álomban jár.

- Ne ijedjen meg tőlem! – folytatta az öreg – Saladus vagyok, e tárgyak őrzője. Nézzen körül és válasszon kedvére! – mindeközben egyre nyájasabban mosolygott Nathanielre.

- Hát igen – szólt ő -, itt aztán lehet keresgélni és válogatni, gondolom estére sem végeznék az egésszel.

Saladus erre széttárta a karját és sejtelmes hangon szólt:

- Ez a hely kifogyhatatlan és végtelen tárháza mindannak, amit Ő valaha összegyűjtött vagy gyűjteni fog. Itt még azt is megtalálhatja, amiről rég lemondott, sőt azt is, amiről még tudomása sincs!

- Megkérdezhetem, hogy kicsoda az a titokzatos Ő, akinek mindez köszönhető? – Nathanielnek tetszett a hely varázsa és az agg Saladus kisugárzása. Úgy érezte, furcsa és érthetetlen játékba csöppent és egyre kíváncsibb lett. Annak ellenére, hogy a lelke mélyén egy hang azt súgta, menjen innen, felejtse el az öreget és a titokzatos tulajdonost. Valami örvényként húzta maga felé.

- Ahogy a cégér hirdeti, Ő a Kapuőr és mindaz, ami körülvesz itt minket az Ő álmaiból lép elő – az öreg ravaszul mosolygott és Nathaniel egyre inkább elemében érezte magát. Élt-halt a rejtélyekért és a ködbe burkolt álmokért.

- És mindez – folytatta Saladus – csak arra vár, hogy Ön fölfedezze!

- Tulajdonképpen pont ezért jártam a várost – magyarázta Nathaniel -, mármint, hogy találjak valami kedvemre valót, amit ajándékul vihetek valakinek, aki felettébb kedves nekem.

- Ó értem, ajándék! Az még jobb, akkor igazán jó helyre jött! Itt biztosan megtalálja, amit keres!

- Nem keresek semmi konkrétat, soha nem is szoktam. Csak nézelődöm és várom, hogy valami megtaláljon engem. Általában nem én választok, hanem az ajándék választ ki engem, ha érti, mire gondolok.

Az öreg szeme egy pillanatra összeszűkült, de a széles mosoly most sem tűnt el az arcáról.

- Igen, tudom. Ezért találhatta meg ezt a helyet – Saladus kacsintott és szinte suttogva folytatta – Tulajdonképpen nem is Ön kereste e dolgokat, hanem ők keresték, hívták magát. Minket csak így lehet fellelni! És ha már itt van, nézzen szét alaposan! Én nem ajánlhatok semmit, hiszen nem tudja, mit akar, de ha körülnéz, felismeri azt, amit majd el akar vinni. Ebben biztos vagyok!

- Rendben, köszönöm! – Nathanielnek forróság öntötte el a lelkét és izgatottan a vele szemben lévő polchoz lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye. Oldalra sandított. Az agg Saladus még mindig ugyanott állt karba tett kézzel és őt nézte.

- Nekem még van egy kis dolgom hátul – mondta amaz -, de ha valami kérdése van, csak hívjon bátran! – azzal sarkon fordult és eltűnt a szűk folyosón. A függöny egy rövid ideig még remegett, majd ismét mozdulatlanná dermedt minden.

A fiatalember mélyet sóhajtott és ismét a polc felé fordult. Megszámlálhatatlan apróság sorakozott vele szemben, apró kövek, fából és ki tudja milyen anyagból faragott szobrok. Találomra hordozta végig szemét az állványokon tudva, úgysem nézhet végig mindent. De ez így pontosan meg is felelt a kívánalmainak. Ha majd meglátja, amit keres, akkor úgyis megdobban a szíve, mint máskor, hasonló helyzetekben.

Egy körülbelül tenyérnyi, sötétszürke kőből faragott tárgyra lett figyelmes. Sótartónak tűnt, középen szépen faragott oszlop, e tengely körül három egyforma nagyságú tálkával. A benne lévő por nem só, hanem valami egészen valószerűtlenül fekete anyag volt, mindhárom rekeszben azonos mennyiségben. Érte nyúlt, hogy megvizsgálja és megrökönyödve tapasztalta, hogy rettentően nehéz. Megkocogtatta az oszlopot, meg a tálkákat, de a hangjukból ítélve valamiféle könnyű, lukacsos szerkezetű kőzetből készültek. Ujjaival beletúrt a fekete porba, de mintha ólmot próbált volna meg ásni.

Elgondolkodva fordult egy másik polc felé, melyen nagyobb szobrok sorakoztak. Némelyikben nem volt semmi szokatlan, ember- vagy állatalakot formáltak, de volt ott néhány egészen különös alkotás is. Valóban úgy tűnt, mindez egy különös ember még különösebb álmaiból született meg.

A kereskedésbe való belépésekor megfigyelt elefánt alatt egy üvegszobor állt, mely eredeti méretben formált egy emberi fejet. A kortalannak tűnő arc hűvös és kifejezéstelen volt, haján leheletfinom korona ült. A király tűz nélküli, üres szemekkel nézett rá, vagy inkább a mögötte lévő végtelenbe.

Ahogy közelebb hajolt hozzá hihetetlen dolog történt!

Az üveg tükörszerűvé vált és a fej belsejében megpillantotta saját arcát. Vonásai rásimultak az üvegarcra, majd teljesen betöltötték azt. Nathanielre egy teljesen eleven arckifejezésű király nézett vissza, mégpedig egy az egyben az ő vonásait öltve magára.

- Nathaniel király, itt vagyok! – kúszott egy gondolat az agyába – Itt vagyok és élek, és én te vagyok!

Megrettenve lépett hátra és érezte, hogy erős félelem kúszik fel a gerincén egészen a torkáig. Mert míg ő elkerekedett és döbbent szemekkel nézett, addig az immár hús-vér embernek tűnő Nathaniel király magabiztosan mosolygott rá.

- Nyilván képzelődöm – gondolta, miközben behunyta szemét. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, míg rettegése csillapodott, majd ismét a szoborra emelte tekintetét. Vele szemben újra üres üvegfej állt, mely keresztülnézett rajta. Nathaniel király eltűnt.

- Kísérteties hely – mondta félhangosan -, jobb lesz mennem, mielőtt végképp elvesztem a realitásérzékemet. Nyilván a képzeletem és az érzékszerveim űztek csúfot belőlem – mivel Saladus nem jött vissza, jobbnak látta, ha csöndben távozik, ahogy jött. Lassan hátrált az ajtó felé, miközben körbe-körbe járatta tekintetét.

Ekkor egy villanást látott az egyik sarokban, apró narancsszínű fényt a szeme sarkából. A fénylő pont egy pillanatra betöltötte a teret és ez elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon. Mély lélegzetet vett és úgy döntött, még egy lehetőséget ad önmagának. A távolból mintha nevetést hallott volna, halk gyermeki kacajt.

A polc felé indult, ahol a villanást látta, szíve egyre hevesebben vert. A sarokban kisebbfajta vasállvány állt, rajta apró szobrok sorakoztak, fából, kőből, fémből készült kecses alkotások. Tekintetét mágnesként vonzotta magához egyvalami.

Egy körülbelül tizenöt centiméter magas, fekete, fényes kőből lévő emberalak-szobrocska volt. Egy apró leányt hívott életre a mester, még ily kis méretben is tökéletes részletességgel. Arca büszkeséget, kihívó kifejezést sugárzott, rövid hajat és dísztelen ruhát viselt. Egyenesen állt, két kezét maga előtt tartva, alkarjai vízszintesek voltak, két egymáshoz illesztett tenyere parányi csészét formált.

Nathaniel elélépett és ekkor felfedezte, hogy kezeiben tart valamit, mégpedig egy szintén koromfekete kavicsot. A lányka tekintete saját kezén és a benne tartott apróságon pihent. Miközben nézte a teremtést váratlan és meglepő dolog történt. A kicsiny kavics halványan világítani kezdett, fénye egyre erősödött, míg végül narancsszínű fényben izzott, mint egy apró lávakő. S a fekete test úgy verte vissza a markában tartott fényt, akárha a szíve narancsfénnyel felvillant volna.

Ő csak állt, mozdulni sem tudott, meredt előre egyenesen az izzó fénybe, és ekkor ismét csilingelő, halk nevetést hallott. Megint ugyanaz a gyermekhang nevetett a távolban, de úgy érezte, furcsa mód csak a saját lelkében hangzik és visszhangzik mindez. Távol és mégis egészen közel.

Egy belső hang szólalt meg ekkor, teljes meggyőződésként hallotta saját gondolatát:

- Ezt akarom elvinni, ez lesz a legcsodálatosabb és legnagyobb ajándék! Gyönyörű, titokzatos, tökéletes szépség, micsoda elevenség és erő árad belőle! – a másik hangot, ami óvatosságra intette és lebeszélni próbálta, már meg sem hallotta. Egész lényét eltöltötte a vágy, kiszívta akaratát és lelkére telepedett. Bár tudatában sem volt, sorsa megpecsételődött és visszavonhatatlanul rohant a számára kijelölt úton.

- Látom megtalálta, amit keresett! – Saladus hangja törte meg a varázst és a csendet. Ott állt mögötte és elgondolkodva nézte.

- Igen – válaszolt Nathaniel, közben tompa nyomást érzett a tarkóján és enyhe fásultságot -, ezért jöttem, azt hiszem… - és a szoborra mutatott. A kő immár nem világított, az apró fénypont eltűnt, csak egyre halványuló emlékként élt tovább lelkében.

- Tessék, nézze meg közelebbről! – bíztatta az öregember. Ő tétován lépett egyet a polc felé.

- Fogja és nézze meg közelebbről! – suttogta Saladus a fülébe.

Megigézve nyúlt a szobor felé, megérintette és ettől kissé megnyugodott. A faragott figura hűvös volt, tapintása sima, akár a márvány. Amikor megfordította, hogy hátulról is megvizsgálja, meglepetten tapasztalta, hogy nem a lány hátát látja, hanem egészen mást. Egy hasonló ruhába öltözött, nagy és kerek szemű, csodálkozó tekintetű fiúalak nézett vele farkasszemet. Vonásai hasonlítottak a leányéra, ám kezeit nem emelte, hanem maga előtt nyugtatta őket, s azok szinte beleolvadtak egyszerű ruhája redőibe. Emiatt nem volt ő látható a másik oldalról, ha az ember a kislányt nézte, s ez igaz volt a fordított esetben is: ha az ember a fiúval szemben helyezkedett el, eltűnt a követ tartó alak.

- Nyilván testvérek – gondolta -, de vajon miért nőttek össze? Álom lehet ez is, akár a többi furcsa alkotás.

- Igen, valóban testvérek – válaszolt Saladus a fel sem tett kérdésre, de Nathaniel ekkor már bűvölet alatt állt, s fel sem tűnt neki, hogy az öreg régiségkereskedő a gondolataiban olvas. Kábultan állt és öntudatlanul hallgatta őt. Szavai messziről érkeztek hozzá, értelmüket fel sem foghatta, és Saladus sejtelmesen suttogva folytatta.   

- Pontosabban szólva valaha testvérek voltak, embertestvérek, de gyermeki vágyuk álommá nőtt, majd valósággá vált és végül elnyelte őket. Ám Ő értük jött, magához emelte őket és így valahogy mégis életben maradtak. Majd meglátja a saját szemével, ha pedig eljön az idő, maga is találkozni fog velük, a sorsukkal és persze Ővele is, hiszen már maga is azon az úton halad. Találkozik Vele, de addig még magának és nekik is kell egy kis idő. Ők alig várják magát, hisz meg fogja szabadítani őket, maga fogja befejezni az ő történetüket, átveszi azt, és folytatja azt a sajátjaként. Ez az Ő titka, ezt keresték ők is és ezt hajszolja Ön is, persze anélkül, hogy tudna róla. És persze ezután sem fog tudni róla, csak amikor már végérvényesen összefonódik velük. De addig is - és innentől fogva Saladus hangja ismét a régi, megszokott módon csengett, s Nathaniel felébredt a kábulatból -, remélem megtetszett Önnek e csodálatos műremek, és örömmel viszi ajándékul!

- Igen, hogyne – felelt ő, s elméje kitisztult. Nem emlékezett sem a narancsszínű villanásra, sem az izzó lávakőre, sem pedig Saladus különös szavaira. Csak a késztetés maradt meg benne, hogy az apró szobor az övé legyen, s ajándékul vihesse kedvesének. – Igazán kedvemre való e figyelemreméltó apróság, szívesen megvenném!

- Rendben – mosolygott az öreg -, azonnal becsomagolom.

A függöny mögé lépett, s egy pillanattal később kezében selyempapírral jelent meg. Kezét nyújtotta Nathaniel felé, aki átadta neki a kiválasztott ajándékot. Saladus gyors mozdulatokkal a papírba tekerte a testvérpárt, s visszaadta neki. Ezután rövid alkudozás kezdődött, mert a kereskedő meglepően jóindulatú összeget kért a szoborért cserébe, Nathaniel viszont mindenképpen bizonyítani akarta nagylelkűségét. Végül mégiscsak megegyeztek, szemmel láthatólag mindkettőjük legnagyobb megelégedésére.

- Hát akkor köszönöm – mondta a fiatalember búcsúzóul -, biztos vagyok benne, hogy nagy meglepetést fogok szerezni vele!

- Abban egészen biztos vagyok! – az öregember még mindig mosolygott, szemében különös tűz égett. – Minden jót, s ahogy mifelénk mondani szokták: a Kapuőr vigyázza lépteit!

Nathaniel kezében a kis csomaggal sarkon fordult, kilépett az ajtón, végigment a rózsabokrok között, ki a folyóson, s a kapuboltozaton keresztül ismét az óváros forgatagába jutott. Felettébb elégedett volt, ismét megtalálta, amit akart, amit keresett. Ismét teljesült a vágya, ahogy eddig mindig, csak valahogy még határozottabban. Ismét megtalálta őt az igazi ajándék. Boldogan haladt hazafelé, s a szívében repeső érzést még a különös kamaszkori vers sem tudta elnyomni, habár a további sorok riasztó értelme anélkül, hogy tudatában lett volna lassan, de biztosan bekúszott gondolataiba, s betöltötte elméjét.

Vágyaimból szép virágként

Bújnak elő álmaim,

Rám szorítják láncaim.

Úgy vélhetem én akartam

Saját úton utazni,

Ám most mégis csalatkozva

Tűzbe fogok zuhanni.

Körbe-körbe fon ereje

Akaratom elhagyott,

Szabadságom szertefoszlik

Lelkem tüze megfagyott.

3.

A Nap alászállt, az ég tiszta volt, hűs szellő kerekedett, s hidegnek ígérkezett az éjszaka. Nathaniel szerette a napról napra hosszabbodó estéket, a lassan télbe forduló táj varázsát. A sűrűsödő őszi homály, a köd és az ilyenkor szokásos égő avar illata borította be a környéket.

Esténként gyakran ült a nagy teraszajtó előtt a meleg szobában, s az üvegen keresztül nézte a naplementét, mely barnásvörös fénybe burkolta a kertet és az alatta elterülő dombos vidéket. Általában mélabús zenét hallgatott ilyenkor, s ettől valahogy mégis felemelő érzése támadt, nem szomorúság, hanem az élet mélységének és komolyságának érzete töltötte el.

Ezen a napon is ott ült kedvenc helyén. Kint már sötétség honolt, bent lágy gyertyafény világított és ő átadta magát egyik kedvenc foglalatosságának: mesét szőtt az újdonsült ajándék köré. Nem sejtette, hogy olyan úton jár, melyen nincs megállás, s mely végérvényesen átformálja életét. De ha tudomása is lett volna minderről, akkor sem tehetett volna semmit, mivel régóta hajszolta már az előtte rohanó megfoghatatlan fényt, s így az lényének részévé vált. Egész életében egyfajta késztetéstől vezérelve cselekedett, s a benne lakozó érzés afelé hajtotta, hogy beteljesítse sorsát.

Miközben a mellette álló asztalkán mozdulatlanul várt a testvérpár szobra, ő a domboldalon fekvő kis város fényeit nézve szabadjára engedte képzeletét. Időnként vetett egy pillantást a felé forduló kő leány-arcra, mintha kérdéseket tenne fel neki, majd ismét az ablak irányába fordította fejét. A mágikus szoborból áradó erő hatására valóság és képzelet között elmosódott a határ, s a félig éber, féli álomlétbe merült elméje megtelt eleven képekkel.

Gondolataiban megjelent két testvér, egy fiú és egy leány, alig tíz évesek, akik szüleikkel éltek egy ős öreg, magányos házban a tenger partján, messze északon. Egy szeles nyári napon, midőn apjuk a távoli városban járt, anyjuk pedig a konyhában végezte napi teendőit, a két gyermek sétálni indult a közeli sziklák és barlangok tarkította partra.

Ismerték a környéket, gyakran barangoltak együtt, s útjukat képzeletük igazi kalanddá színezte a tenger, a szél, s a titokzatos sziklabarlangok segítségével. Nagyszerű csatára készülő ifjú királyi pár voltak, s a birodalmat készültek megóvni a támadó seregek ellenében, elásott kincset kerestek, s régi kalóztanyát, miközben egy sárkány képét magára öltő gonosz varázslóval is megküzdöttek. Mindig együtt és egymásért. Kicsi koruk óta rajongtak a csodás mesékért, gondolatban ők voltak minden történet főszereplői, s barátaik nem lévén elválaszthatatlan páros lettek az idők során.

Szokásuk szerint ezen a napon is lementek a kerten átvezető meredek úton egészen a tengerig, majd zsebükben kicsiny kavicsokat gyűjtöttek, s ugrándozva, kacagva mutogatták egymásnak a csillogó, színes apróságokat, melyek szemükben rögvest drágakővé váltak. Szerzeményükkel elindultak kelet felé, hiszen a közelben tanyázott a sárkány, s történetük ahhoz a részéhez érkezett, amikor megküzdenek vele. Ehhez először is be kellett hatolniuk a szörnyeteg fészkéhez vezető rejtett folyosóhoz.

A sziklák tövében lévő barlangnyílás előtt a két gyermek megállt. Az utóbbi évek során számtalanszor merészkedtek be játszani a természet alkotta alagútba, mely talán százméternyire nyúlt be a szárazföld alá, s rejtelmes helyszínül szolgálhatott kalandjaikhoz. Megfogták egymás kezét és így indultak befelé. Talpuk alatt víz csordogált, egy föld alatti patak haladt lomhán a tenger felé. A sziklafolyosóban kellemes félhomály uralkodott, jól láthatták a talajt, s a falakat is, hisz a mennyezetet számtalan függőleges akna tarkította, melyeken a Nap fénye eljuthatott szemükig. Körülbelül egy percnyi gyaloglás után megálltak, s körülnéztek. Lábuk előtt félméteres faágak feküdtek a földön, ők hozták ide a legutóbbi alkalommal, hogy alkalmasint kardként használhassák őket. Egymásra pillantottak, elmosolyodtak, s immár felfegyverkezve haladtak tovább, hogy szembenézzenek az irgalmatlan fenevaddal.

Elöl ment a fiú és követte őt a leány, s így közeledett a királyi pár a csata színhelyére, a sárkány-varázsló kincseket őrző rejtekhelyéhez. Körülbelül ötvenméternyire a vízparttól a barlangfolyosó kiszélesedett, s ők egy közelítőleg kör alakú helyiségbe jutottak. A falakat zöldesszürke mohaféle fedte, középen a patak apró tavat hozott létre. Itt voltak hát, útjuk céljánál, s izgatottan toporogtak a hűvösben, körülöttük néma csönd, melyet csak a víz halk csobogása tört meg.

E helyen is sokszor megfordultak már, ismerték a tavat, s az azt félkörívben körbefonó sziklapárkányt, mely egy méterre emelkedett a talaj fölé, s remek harci állásnak bizonyult a képzeletbeli ellenséggel szemben. Ennél a pontnál beljebb sosem merészkedtek, tudták, hogy a barlang belső folyosója veszélyt rejt. Apjuk, aki többször elkísérte őket mesélte, hogy a talajból kiinduló függőleges aknákban nem egy ember törte össze magát, s halálos baleset is előfordult már.

A fiú testvérét kereste pillantásával, majd amikor tekintetük összeakadt némán fordultak a belső alagút felé. Mindketten tudták, hogy a sárkány a belső részen lakik, túl a tavon, s hogy beljebb kell jutniuk, ha le akarják győzni. Titkon szőtték tervüket, hogy most az egyszer mégis bemennek a tiltott területre, szüleik úgysem tudnak majd meg semmit a játékról, s így a csalásról. Szorosan egymáshoz simultak, lassan indultak és lépésről lépésre haladtak a félhomályban.

4.

Nathaniel megborzongott ültében. A gondolatok oly elevenséggel záporoztak fejében, hogy szinte maga előtt látta a barlangot és a két testvért. A természet élénk fantáziával áldotta meg és most még valódibbnak tűnt a mese. Be sem kellett hunynia szemét, mégis határozottan érezte a gyermekek közelségét, s ő boldogan adta át magát a történetből áradó titokzatos erőnek. Odakint feltámadt a szél, sárgásvörös faleveleket kergetett az apró ciprusok között, s egyre hevesebben mozgatta a megfakult ablaktáblákat.

- Biztos elszunnyadtam – gondolta. - Felállt a karosszékből, s a konyhába ment. Lassan botorkált a sötétben, nem akarta felkapcsolni a világítást, szinte félt, hogy a varázslat megszakad. Jéghideg vizet engedett a fali csapból, hogy enyhítse torka szárazságát, feje tompán lüktetett, egyre erősödő álmosság áradt szét benne. 

Ekkor riasztó és éles hangon megcsörren a telefon, s ettől Nathaniel visszazökkent a valóságba. Az asztalra tette poharát, s tétován a szoba irányába indult. A lelke mélyéről egy hang azt súgta, hogy hagyja a telefoncsörgést, hagyjon itt mindent, s merüljön el az álom édes hullámaiban. Azonban homályosan emlékezett rá, hogy kedvese hívását várta a hétvégi ünnepséggel kapcsolatban, így mégis a készülék felé vette az útját.

A nappaliban megtorpant és körülnézett. A gyertyák szinte csonkig égtek, a sötétség felfelé kúszott a falakon, kint süvített a szél. Felemelte a kagylót, s némán várt. Másodpercnyi csend következett, majd kellemes női hang szólalt meg a vonal másik végén:

- Nat, te vagy az, ott vagy? – Claire volt az, Nathaniel barátnője, akivel három éve járt együtt. Csodálatos teremtés, most mégis oly távolinak tűnt a hangja.

- Igen, hello – válaszolt, a szavak nehezen jöttek ajkára -, épp a konyhában voltam…

- Csak nincs valami baj, olyan furcsa a hangod? – kérdezte ő aggódva.

- Semmi baj – mondta Nathaniel sietve -, csak rettentő fáradt vagyok. Egész nap a városban mászkáltam, s valahogy kimerültem, talán bujkál bennem valami betegség is. Épp készülődtem lefeküdni, holnapra kialszom, kutya bajom se lesz.

- Ajánlom, hogy úgy legyen – tréfálkozott a lány -, holnapután nálad leszek. S habár szívesen ápolnálak egész nap az ágyban, most mégsem ezt tervezem. Mit szólnál, ha elmennénk a partra, tudod, a Zöld Domb mellet van az az édes kis fogadó, örülnék neki, ha ott töltenénk a hétvégét. Mit szólsz hozzá?

- Oké, az remek lenne – Nathaniel üresnek hallotta a saját hangját és szerette volna mielőbb befejezni a beszélgetést, de a világért sem akarta megbántani Claire-t. A lány határozott, de ugyanakkor érzékeny jellem volt, s ha együtt voltak általában könnyen, szinte azonnal ráhangolódtak egymásra. – Péntek estére előkészítek mindent, neked semmire ne legyen gondod! Szombat reggel korán elindulunk, útközben még az öbölben is megállhatunk, pompás meglepetésem van a számodra!

- Hűha, ez jól hangzik, bár az lenne az igazi meglepetés, ha valóban korán kibújnánk az ágyból! – Nathaniel elmosolyodott, s maga elé képzelte a lány bájos arcát. Igen, valóban pompás hétvégéjük lesz, gondolta.

- Oké, gúnyolódj csak, de ha jól emlékszem, egy csábos nősténydémon szokott mindig visszarángatni a takaró alá!

- Bárcsak már ott tartanánk, de engem még holnap komoly munka vár, be kell mennem a szerkesztőségbe. Nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy otthon henyéljen egész nap, holmi fordításra váró szövegek fölött görnyedve – Nathaniel a városi könyvtárnak dolgozott, irodalmi és tudományos szövegek fordításával járult hozzá a könyvállomány növeléséhez.

- Ne is mondd, lassan haladok vele, nehéz szöveg, s a jövő hét végére kérik a következő részt. Remélem, szakítasz rám egy kis időt és segítesz, van néhány kifejezés, amivel sehogy sem boldogulok

 - Hát beszélhetünk róla, már el is kezdheted kigondolni, hogy mivel veszel le a lábamról! –nevetett Claire. – Most pedig bújj gyorsan ágyba és pihend ki magad!

- Jó, tényleg lefekszem, már alig látok az álmosságtól. No, akkor holnapután látjuk egymást, szia kedves, légy jó!

- Te pedig vigyázz magadra, nagyfiú!  Viszlát, pénteken nálad! – és letette a telefont.

Nathaniel lerakta a kagylót és az ablakhoz lépett. Odakint egyre zordabb lett az idő, a ház mellett álló hatalmas diófa ágait ostorozta a szél. A távolban egy kutya ugatott, de hangját gyorsan elsodorta a készülődő vihar.

Az asztalhoz lépett.

- Tegyük el magunkat holnapra – szólt halkan.

Felemelte a szobrot, s újból szemügyre vette. A lány szép arca most szomorúnak tűnt, de mindeközben büszkeséget sugárzott, mintha valóban apró királylány volna. Testvére rezzenéstelen szemekkel nézett Nathanielre.

- Mi a titkotok, szeretném tudni – suttogta. Süvített a szél, s az utolsó gyertya is kihunyt. Mivel fáradtsága immár szinte az elviselhetetlenségig fokozódott úgy döntött, hogy azonnal lefekszik aludni, s majd holnap tovább faggatja a titokzatos testvérpárt. Visszatette a faragott figurát a helyére és elindult az emeletre vezető lépcső irányába. Sötétség borult a házra, csak az utcáról beszűrődő fény világított halványan. Felment a hálószobájába, ruhástul dőlt az ágyra, s azonnal elnyomta az álom.

A földszinten, a nappali szobában, az üvegajtó előtti asztalon narancsszínű fénnyel izzani kezdett az apró lávakő.

Nathaniel nyugtalanul aludt, de nem betegség kínozta, mint hitte, hanem álmot látott. Eleven álmot.

Tudata mély rétegeiből képek, hangok, érzések törtek elő, s találkoztak a szoborból áradó misztikus erővel. A két testvér története valósággá vált, képzelete segítségével testet öltött, s ő egy sziklabarlangban találta magát.

Saját testét nem érezte, anyagtalan gondolatként lebegett a légben. Maga előtt két apró gyermeket látott, akik lassú léptekkel haladtak az egyre növekvő sötétségben.

- Félek – súgta a lány -, forduljunk vissza!

- Nem, most nem tehetjük – mondta fojtott hangon a fiú -, már majdnem a célunknál vagyunk. A sárkány barlangja itt van a közelben, érzem a közelségét!

Nathaniel megborzongott, mert ő is érezte, hogy valami különös van a levegőben. Mintha egy nála hatalmasabb teremtmény vagy erő közeledne. A gyerekek megtorpantak, hideg fuvallat söpört végig az alagúton. Szörnyű gyanú lett úrrá rajta azzal kapcsolatban, hogy mi lehet az a titokzatos erő, ami a falakból árad, de ekkor már késő volt. Sikoltást, tompa puffanást hallott, s a bal oldali alak eltűnt a szeme elől.

Görcsbe rándult egész lénye, amikor látta, hogy a kislány egy körülbelül méter átmérőjű lyuk mellett térdel, s rémülten hajol lezuhant testvére után.

- Neeeee! – üvöltötte, s a gondolat sebességével száguldott-repült a gyermek után a függőleges akna mélyére. Miközben suhant, maga mögött hallotta a lány elcsukló zokogását:

- Tim, hol vagy? Válaszolj!

Tim egy vízszintes peremen feküdt, tízméternyire az akna tetejétől, ahol a barlangfolyosó és testvére volt. Nathaniel elborzadva látta nyitott, merev szemeit, a végtelent, s az ürességet fürkésző tekintetét. A halál közelségét érezte, a hideg fuvallat immár jéghideg szélként söpört rajta végig.

Kiáltás rázta fel a döbbent kábulatból.

- Tim, várj meg! Hová mész? Félek!

Nathaniel felfelé suhant az alagút felé. Felért, s látta, hogy a kislány kifelé szalad a tenger irányába, előtte elmosódott, szinte áttetsző, gyermekforma alak haladt. Lefelé pillantott. Az akna mélyén ott feküdt Tim mozdulatlan, élettelen teste.

Villámgyorsan indult ő is, szüntelenül az előtte lévő sötétet fürkészve. A föld alatti tó mellett érte utol a lányt, aki lélekszakadva rohant az egyre távolodó lidércalak után.

- Lehetetlen! – mormolta – Vagy mégsem? Ő lenne az?

Nem tudta mi tévő legyen, kövesse-e a gyorsan suhanó kísértetféle szerzetet, vagy a lassabban haladó lánnyal maradjon. Féltette őt, de roppant kíváncsisága is hajtotta. Végül lassított és megfordult, vissza a sötét felé, s ebben a pillanatban a kifelé futó lány átszaladt rajta.

- Én vagyok a kísértet – villant át a fején -, vagy amaz? – beleborzongott a felismerésbe.

Ekkor arra gondolt, hogy kint van a tengerparton, maga mögött hagyva a sötétséget, s csodák csodájára egy szempillantás múlva valóban a délelőtti napsütésben találta magát. Előtte hullámzott a víz, s a habokban egy valószerűtlen, áttetsző fiúgyermeket látott gyorsan távolodni.

- Tim! – hallotta a kiáltást a háta mögött, de nem fordult meg, csak nézte-nézte a tengert, s a lassan elmerülő látomást.

Hirtelen enyhe lökést érzett hátulról. A lány másodszor is átfutott szellemszerű testén. Erre ő utána iramodott, habár tudta, hogy minden hiába, úgysem állíthatja meg. Ismét hideg fuvallatot érzett és a szíve összeszorult.

Akkor érte utol, amikor a hullámok már a gyermek nyakáig csaptak fel. Ám ő csak ment, egyre beljebb és beljebb, követte testvérét a túlsó part irányába és tovább a végtelen felé. Nathaniel küzdött, próbálta volna megállítani, de test nélküli gondolatként e világban tehetetlen volt. Őrült fájdalmat érzett a szíve tájékán, s abban a percben a lányt elnyelte a tenger.

Arra ébredt, hogy szúrást érez a mellkasa bal oldalán. Felült az ágyában, körülnézett, szaporán vette a levegőt. Körülbelül fél percig ült mozdulatlanul, majd mivel a fájdalom nem enyhült, felkelt. Odakint még sötét volt, ám az ablakon kinézve látta, hogy a keleti látóhatáron halvány fény dereng. Közeledett a hajnal.

Fejében kavarogtak a gondolatok, még mindig az álom hatása alatt állt. Úgy döntött, hogy nem fekszik vissza, hanem ébren várja a reggelt. Lement a konyhába, kávét készített, s miközben a forró italt kortyolgatta, az álmán törte a fejét.

- Milyen különös – gondolta -, az álmom egy az egyben folytatása az este elképzelt történetnek. Furcsa dolgokat produkál az ember elméje. Olyan élesen emlékszem az éjszakai álomképekre, mintha egy valóságos eseménysort figyeltem volna végig. A fiú és a lány! Hihetetlen, hogy az a szobor mekkora hatással van rám!

Letette a csészét az asztalra és a nappaliba ment. Felemelte a faragott testvérpárt, hátha választ kap kérdéseire és enyhül egyre növekvő szorongása. Valamire várt, talán csodára vagy jelre, hogy megmozdulnak a köbe vésett figurák és elmondják, hogy neki mi köze van a történethez. A történethez, ami olyan hatást gyakorolt rá, mintha valóság lenne.

- Álom és valóság, vajon mi a különbség…? Tudatosabbnak tűnik az utóbbi, de lehet, hogy a tudatosság is csak egyfajta káprázat. Az ember álmában nincs tudatában annak, hogy álmodik, és álmunkban is tudatosak vagyunk, ha ez azt jelenti, hogy tapasztalunk. Az álom káprázatszerűbb és képlékenyebb, de ez nem jelenti azt, hogy nem valóság. Valóság az is, csak egy másfajta valóság. Ki mondta, hogy egy valóság és egy világ létezik? A pont, ahol állunk csak egy pont a végtelenben, egy hely a sok közül. Ébren káprázatnak tűnik az álom, álmunkban viszont fel sem merül bennünk ébrenlétünk, illetve az, hogy netán nem vagyunk ébren. Mi hát az igazság?

Efféle gondolatokkal a fejében és a szoborral a kezében Nathaniel leült kedvenc karosszékébe. Nézte a kertet, lassan világosodott. Az ég kitisztult, az éjszakai szél tisztára söpörte, az este készülődő viharnak nyoma sem volt. Észre sem vette és ültében elszunnyadt, s mély, álomtalan alvásba merült.

Amikor kinyitotta a szemét a nap már magasan állt, verőfényes idő volt. Az órájára pillantott. Tíz múlt tíz perccel. Felállt és nyújtózkodott, az ölében lévő szobor nagyot koppanva esett a földre. Felemelte és anélkül, hogy ránézett volna, az asztalra helyezte.

A nap hátralévő részét a kertben töltötte. Igyekezett elfoglalni magát, de a városi könyvtártól kapott fordítási munka most meghaladta erejét, a szavak összegabalyodtak fejében, ezért úgy döntött, hogy inkább kertészkedik. Locsolt, gereblyézett, ásott, ültetett, sövényt vágott, s estére egész takaros lett a ház körüli zöld. Ám mindeközben folyamatosan ostromolták az éjszaka képei, lelke nem lelt nyugalmat. Kérdések merültek föl minduntalan, de válaszokat nem lelt rájuk. Mit jelent ez az egész, mi történik vele? A szokatlan régiségkereskedés, a szinte nem evilági Saladus, a titokzatos tárgyak és főként a különös testvérpár szobra járt a fejében. Emellett pedig az, hogy mi köze van mindennek az ő álmaihoz és ahhoz a megmagyarázhatatlan és egyre erősödő érzéshez, ami azóta tölti el, amióta belépett az öregember boltjába. Ez az érzés egyszerre vonzotta és taszította. A misztikum iránti rajongása tagadhatatlan volt, ám élénken élt emlékezetében az a gyötrő fájdalom, amit álmában és ébredés után érzett a szívében. S ez a fájdalom nemcsak fizikai volt, hanem elméjét is béklyózta.

Este lesétált a városba, s egy közeli vendéglőbe tért be. Ismerte jól a tulajdonost, az is őt, s néhány ismerős ember ült a pultnál. Beszédbe elegyedett velük, de azt vette észre, hogy nem figyel mondandójukra, egyre csak a nappali szobájában várakozó szoborra gondol. Így hát hazament és otthon vacsorázott, egyedül töltötte az estét.

Későig fent maradt, nem jött álom a szemére. A teraszajtóval szemben ült, az asztal mögött és ismét megpróbálkozott a szövegfordítással. A kézirat egy ősi szentirat kivonatát, magyarázatát tartalmazta és a halál utáni lét kérdéseivel foglalkozott. A szerző szerint az ember halálakor nem a másvilágra, hanem egy másik világba kerül, olyan világba, ami ehhez hasonlóan valóságos és csak ehhez képest másik. Az élet útonjárás, melynek kezdetét és végét nem ismerjük, mivel talán kezdet és vég nem is létezik, hiszen ami valaminek a vége, az egyúttal valaminek a kezdete és fordítva. Életünk csupán egy ciklusa a végtelen útnak.

Éjfél körül Nathaniel aludni tért, s megint mély, álomtalan alvásba zuhant kimerült elméje.

5.

Másnap reggel pihenten ébredt, kint napos volt az idő, s ettől egyre jobb kedve kerekedett. A tegnap éjszakai álom habár megmaradt emlékezetében, egyre halványodott. Délelőtt takarított, ebéd után leszaladt a városba, s egy hatalmas csokor virággal tért haza, délután főzött, egyszóval készült, s várta barátnője érkezését.

A lány este hat körül érkezett meg fáradtan, de vidáman. Egy hete nem találkoztak, s igen lassan telt a külön töltött idő. Claire a város központjában lakott saját lakásában, de ideje nagy részét Nathanielnél szokta tölteni. Most viszont hét napig távol volt, mert egy messzi kisvárosba szólította munkája. Újságíró volt, s nagy lelkesedéssel vetette bele magát minden új feladatba. Egy teljes héten keresztül nyomozott, olvasott, írt, szerkesztett, míg végül elkészült az újságcikk, s alig várta, hogy beszámoljon róla.

- Gyönyörű vagy, mint mindig - mondta Nathaniel – Nagyon hiányoztál, rémes volt ez a hét nélküled! – megcsókolta a lányt, majd az étkezőbe vezette, ahol terített asztal várta őket.

- Tényleg mindent előkészítettél – mondta Claire mosolyogva -, le vagyok nyűgözve!

- Íme, terített asztal és pezsgő a legszebb újságírónak a világon! S ez még nem minden – azzal elővette a nagy csokor sárga rózsát.

- Boldog születésnapot Claire!

- Köszönöm nagyfiú – nevetett Claire és gyorsan, észrevétlenül megszámolta a virágokat. – Megállj, vajon számolni nem tudsz, vagy az emlékezeted csapnivaló? Ez harmincegy rózsa én viszont akárhogy is számolom, csak huszonnyolc vagyok!

- Ez nem harmincegy, hanem huszonnyolc meg három. Huszonnyolc a te éveidnek, három pedig a közös éveinknek!

- Édes vagy…! – suttogta a lány meghatottan. Megcsókolták egymást és Nathaniel arra gondolt, hogy soha nem akarja elhagyni őt.

Pezsgőt bontott és koccintottak, majd Nathaniel felszolgálta az ünnepi vacsorát. Claire kedvencét készítette el, csirkét bazsalikomos sajt- és gombamártással. Miközben ettek, Claire elmesélte a kisvárosban töltött hetét és beszámolt a munka eredményéről is. Az újságnak készített cikkben a vidéki város környékén felhalmozott veszélyes hulladék nem megfelelő tárolásáról és az ezért felelős cég tevékenységéről volt szó és számos fényképfelvétel, illetve helyszíni riport támasztotta alá a beszámolót.

Amikor végeztek az étkezéssel Nathaniel kedveséhez fordult.

- Te vagy a legcsodálatosabb az életemben, remélem, hogy az összes születésnapodat velem fogod ünnepelni!

Claire a fiú szemébe nézett, megfogta szerelme kezét és gyengéden, de kérlelhetetlenül magához szorította.

- Bárcsak örök volna ez a pillanat! – súgta a fülébe és mindketten igazán erre vágytak.

Reggel Nathaniel korán felébredt, de nem kelt föl azonnal. Nézte Claire-t, ahogy alszik, nyugodtan akár egy gyermek. Talán itt lenne az ideje – gondolta -, hogy a lány hozzáköltözzön, habár tudta, hogy mindketten nehezen adnák fel függetlenségüket. De ez az egy külön töltött hét is bebizonyította nekik, hogy végérvényesen egymáshoz tartoznak. A hiány, amit az utóbbi napokban éreztek, még szorosabbá fűzte kapcsolatukat.

Felkelt és az ajtó felé indult. Ekkor felébredt Claire, s nagyot nyújtózott.

- Hová mégy? Olyan korán van még.

- Emlékszel, megbeszéltük, hogy korán indulunk.

- Arra is emlékszem, hogy egy nősténydémonról beszéltél, aki mindig visszacsábít a takaró alá. Nos, itt vagyok, és csak rád várok, gyere, ne kéresd magad! - természetesen visszabújt mellé.

Egy órával később már túl voltak a reggelin, vidáman pakolták autóba a hétvégi tengerparti kiránduláshoz szükséges holmikat, majd elindultak észak felé.

Nathaniel vezetett, a dombok lankás zöldjét lassan szürke sziklák váltották fel. Dél körül, egy emelkedő tetején megálltak. Szemük előtt hatalmas fennsík terült el és a távolban zöldeskék csillogással verte vissza a napfényt a tenger. A csomagtartóban mozdulatlanul és titkon várakozott a szobor.

Az út, partig hátralévő szakasza sima volt, emelkedők és lejtők nélkül, csak a kisebb-nagyobb sziklákat kellett kerülgetniük. Tempósan haladtak, a víz csillogása gyorsan közeledett. Körülbelül fél óra múlva elágazáshoz érkeztek. A főút balra, nyugat felé vitt tovább, ám ők egyenesen haladtak. Pár száz méterrel később az aszfalt véget ért, azon túl keskenyebb földút vezetett, mely néhány perces döcögés után egy nagyjából kör alakú parkolóba torkollott. Előttük fakorlát, mögötte szinte függőleges sziklafallal ötvenméternyi mélység, lent a tenger. 

Nathaniel megállította az autót a meredély szélén, szemben a végtelennel. Kiszálltak, a korláthoz mentek és némán nézték a napfényben fürdő hatalmas hullámokat, a szürkéskék, párába vesző horizontot és a roppant köveket. Senki nem volt a közelben, a csöndet csupán a víz morajlása és a szél süvítése törte meg.

Néhány perc múlva Nathaniel a kocsihoz ment. Kotorászott egy darabig a csomagtartóban, majd egy iskolatáska méretű hátizsákot vett elő.

- Gyere – mondta Claire-nek -, menjünk le, gyönyörű lehet ilyenkor az öböl.

Elindultak, egy kacskaringós, ide-oda kanyargó ösvényen, mellettük a kopár sziklák repedéseiben fakózöld bokrok nyújtóztak a nap felé, próbáltak életet meríteni a száraz kövekből. A meredek úton haladókat itt is korlát védte, így ha az ember megszédült vagy elfáradt, volt mibe kapaszkodnia. Lassan, de ütemesen botorkáltak lefelé, egymás mögött haladva. Claire ment elöl, néha megállt, szemével a tenger beláthatatlan zöldjét fürkészte. Alattuk kavargott a mélység.

Félórányi gyaloglás után az ösvény kiszélesedett. Előttük kicsiny öböl terült el, két oldalán lapos, járható sziklakaréjjal. A parti meredély és a víz között mintegy tízméternyi homokos rész volt, tele kisebb-nagyobb kavicsokkal és apró kagylókkal, csigákkal. A kis úttól balra a szürke kövek árnyékában kedélyes pihenő részt alakítottak ki az arra járó kirándulók részére, fából faragott asztallal, padokkal és tűzhellyel.

Nathanielék átvágtak a sziklafalt a susogó hullámoktól elválasztó szakaszon, majd köveken ugráltak keresztül, s hamarosan az öböl nyugati csücskében voltak. Lábuk előtt, két méter mélyen a tenger ostromolta az időtlen szürke sziklákat.

- Itt jó lesz – mondta Claire -, gyönyörű ez a hely! Nézd! – mutatott felfelé.

Az öböl és kijjebb a nyílt víz fölött rengeteg sirály keringett, egyre az alattuk lévő területet fürkészték prédára lesve. A fáradtabb madarak a környék szikláin pihentek, lusta pillantásokat vetve társaik és az ég kékje felé. A parttól távolabb kivetett hálókkal halászhajók várakoztak, a sekélyebb részeken apró, színes vitorlások szelték a hullámokat. Valahol a távolban hajókürt zúgott.

Leültek, s rövid ideig ismét csöndben csodálták a tájat, szemük szívta magába a végtelennek tűnő látványt. Aztán Nathaniel ölébe vette a hátizsákot, a lány felé fordult és így szólt:

- Claire! Azt szeretném mondani, hogy nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni! Örülnék neki, ha végre nem csak vendég lennél a házamban, hanem az a te házad is lenne. Tudom, hogy önálló nő vagy és… - elhallgatott, mert Claire arcán egyre szélesebb lett a mosoly – Mi baj, valami rosszat mondtam?

- Nem, ellenkezőleg, csak tudod olyan édes vagy, amikor ilyeneket mondasz! Kíváncsi vagyok, hányszor fogalmaztad meg magadban ezeket a szép mondatokat! – ekkor Nathaniel is elnevette magát.

- Nem érvényes, már megint gúnyolsz! Én csak azt akartam mondani… - ekkor Claire a szájára tette az ujját.

- Csitt! – csitította – Tudom! Nem kellenek szavak! Mindketten ugyanazt akarjuk! Akarom, hogy a házad az én házam is legyen és az életed az én életem. Szeretlek Nathaniel, teljes szívemből!

- Én is szeretlek, Claire! – csak ennyit tudott mondani, valóban feleslegessé váltak a szavak.

Ismét csend következett, csak nézték egymást némán. Majd Nathaniel hirtelen felugrott.

- Hűűű, majdnem elfelejtettem! – azzal kinyitotta a zsákot.

- Hááát, már kérdezni is akartam, hogy miért szorongatod annyira azt a batyut!

- Szóval, még egyszer boldog szülinapot! – mondta gyermeki izgalommal a hangjában és előhúzta a szobrot. Ahogy a lány felé nyújtotta, az éjfekete, fényes kövön megcsillant a nap.

- Hiszen ez gyönyörű! – suttogta Claire meghatottan, miközben szemügyre vette. – Te mindig valami különlegességgel lepsz meg! Köszönöm! – megfordította a szobrot és meglepetten felkiáltott. – Nahát, ez aztán különös, még sosem láttam ehhez foghatót!

- Testvérek, vagy legalábbis szerintem azok lehetnek – mondta Nathaniel bizonytalanul. Szerette volna elmesélni a gyerekek általa kitalált történetét.

- Szóval testvérek! Vajon kik ők, mi lehet a történetük? Te nagy mesemondó vagy, meséld el! – a lány szerette a történeteit hallgatni és tudta, hogy ő pedig szívesen mesél neki.

Nathaniel belekezdett és töviről hegyire elmesélt mindent, kezdve Saladusnál és a titokzatos régiségkereskedésnél, majd folytatva a testvérpár történetével és furcsa, nyomasztó álmával. Természetesen nem tett említést arról, amiről neki sem volt tudomása, amit elfelejtett: az apró kő felvillanásáról, Saladus bűvös szavairól és a furcsa késztetésről, hogy mindenképpen övé legyen a szobor. A lelkét kínzó érzésről és a fájdalomról sem beszélt, nem akarta megijeszteni a lányt.

- Különös – mondta Claire, amikor Nathaniel befejezte – ismerem az óvárost, de erre a régiségkereskedésre nem emlékszem. A Kapuőr álmai? Biztos, hogy ez volt kiírva?

- Biztos, határozottan emlékszem! Lehet, hogy nemrég nyitották meg, vagy egyszerűen csak kiment a fejedből.

- Talán, de akkor is különös, hogy nem rémlik semmi – a lány memóriája igen jó volt, furcsállotta is a dolgot, de nem akarta tovább firtatni. Tetszett neki a szobor és örült Nathaniel elhatározásának, hogy költözzön hozzá.

 - Hát mégiscsak ott kell lennie annak a boltnak, hiszen itt a szobor a kezedben, ez mégiscsak elég bizonyíték – mondta Nathaniel, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet – Már találtam is neki egy klassz helyet a nappaliban, ott mindig szem előtt lesz és emlékeztet erre a percre.

- Aha, szóval előre kitervelted az egészet, tudtad, hogy mit fogok válaszolni – nevetett a lány.

- Tudtam, hogy úgysem tudsz ellenállni nekem.

Claire a szobrot nézte.

- Vajon hogy végződik a történetük? Ugye nem halnak meg, nem halhatnak meg!?

- Nem halnak meg! Szeretik egymást, mind a ketten tiszta szívűek, így nem halhatnak meg, nem fog rajtuk a halál. Elmennek egy másik világba, ahol álmaik valóra válnak, és ott tényleg királyi pár lesznek, legyőzik a sárkányt és békében élnek tovább.

- Akkor jó, megnyugodtam. Szeretem, ha egy történetnek jó a vége.

A szél kezdett feltámadni, hiába sütött rendíthetetlenül a nap, mégiscsak október volt, hűvösnek érezték a levegőt.

- Menjünk – mondta Nathaniel – kezdek megéhezni, s messze még a fogadó.

A szobrot a hátizsákba tették és elindultak visszafelé. A sziklákon pihenő madarak kíváncsian figyelték őket. Csillogott a tenger, süvített a szél, s habár ők nem látták, a zsákban, a kislány kezében ismét izzani kezdett az apró, fekete kő.

Egészen kimelegedtek mire felértek a meredek ösvényen az autóig. Nathaniel megállt egy pillanatra, visszafordult és arra gondolt, hogy talán tényleg életben maradt a két álombéli testvér, talán nem vesztek a tengerbe, hanem egy mindannyiuknál hatalmasabb erő felemelte és kimentette őket a habokból. Ismét lelkére telepedett egy érzés, nem tudott szabadulni tőle.

A kitalált történet és az álom nem azért vág egybe, mert mindkettőt ő teremtette meg képzelete segítségével, hanem mert mindkettő valóság. Ő csak látta ezeket az eseményeket, mint külső szemlélő végignézte, nem kitalálta őket. Ha viszont mindaz valóság, amit látott, akkor az ő szerepe is az ebben az egész történetben. Ismét elmosódott a határ álom és valóság között, e világ káprázatszerűbb, a másik pedig valószerűbb lett. Eszébe jutottak a furcsa gondolatok, miszerint az álomlét is lét, habár másféle lét, az álom is valóság, csak másféle valóság. A kétféle állapot egymáshoz viszonyítva létezik és mindkettő csak önkényesen tekinthető valódinak, valódibbnak. Csak az elme teremti meg a látszólagos különbséget az egymáshoz való viszonylagossággal.

Szédülni kezdett, megfordult körülötte a világ, meg kellett kapaszkodnia a korlátban.

- Valami baj van? – kérdezte Claire, mert látta, hogy nincs jól.

- Semmi – suttogta halkan -, csak elszédültem kicsit, biztos a magasságtól és a mélységtől – nem tudta milyen igazat szólt, habár más értelemben.

Beszálltak, Nathaniel a hátsó ülésre tette a hátizsákok és zúgó fejjel ült a volán mögé. Elfordította a kulcsot, hátramenetbe kapcsolt, majd a gázra lépett. Az autó motorja felzúgott és hirtelen megindultak – előre.

Claire felkiáltott, Nathaniel a fékre akart taposni, ám ehelyett érthetetlen okból tövig nyomta a gázt. A kocsi egy pillanat alatt elérte a meredély szélét, átszakította a korlátot és a mélybe zuhant.