Kedves Kisjézuska!

Én még életemben nem írtam Hozzád levelet, mert mindig szégyelltem volna, hogy kérjek Tőled bármit is. Ha adtak, azt megköszöntem, ha meg nem, akkor azt se bántam, megszoktam gyerekkoromban, hogy a karácsonyi Angyal mindig csak szerény ajándékokat tesz a fa alá…

    Most viszont szeretnék néhány dolgot kérni Tőled, talán ennyi év után már nem fogod rossznéven venni – bár eddig se tetted volna. Talán nem is egészen szokványos dolgok ezek, amit kérek – talán azok, valahol magukon viselik a Karácsony előtti „kötelező” elérzékenyülést azon, hogy milyen szegények a szegények, és milyen bántó, hogy a gazdagok még ilyenkor sem hajolnak le hozzájuk, vagy legfeljebb csak azért, hogy saját lelkiismeretüket megnyugtassák, jótékonykodtam valakivel… elég lesz egy évre.

    Csak annyi kellene, nem több, hogy ne lássak véres fejjel tántorgó embert, akit majd’ halálra vertek, hogy ne legyen tele tél közeledtével minden pesti aluljáró a földön heverő csövikkel, akiket a menhelyek nem tudnak befogadni. Ne mászkáljon mínusz két fokban egy tizenkétéves kisfiú a metrón kiskabátban és rövidnadrágban azzal, hogy saját műtétjére gyűjt. Ne álljon két még az előzőnél is kisebb fiú és lány a Nyugati aluljáróban a Westend felé menet műanyagfurulyáikkal karácsonyi sztenderdeket játszva, azzal, hogy Karácsonyra gyűjtünk.

    Ne utazzon három kissrác apa és anya nélkül rendetlenül ordítozva vasárnap délben a metrón, és nem szól hozzájuk senki, hogy hol van anyukátok, miért vagytok egyedül. Ne kelljen arra gondolni, hogy ki tudjuk-e fizetni ebben a hónapban is minden számlánkat, és vajon az a német, akinek már egy hónapja elküldtem a fordítást, igaz, hogy csak e-mailben rendelte meg, és sohase láttam, de miért nem tudja kifizetni már, hogy a gyerekeimnek tudjak ajándékot venni végre. Ne kelljen arra se gondolni, hogyha reggel munkába indulunk, vajon lesz-e aznap sztrájk, és működik-e egyáltalán a BKV, a metró, mennek-e a vonatok és a környéki buszok, és minden kollégám be tud-e jönni, még az is, aki Komárom megyéből jár be meg haza minden nap buszozva, mert elővárosi vonatuk sincsen még.

    Ne engedd azt sem, hogy a szomszéd néni, aki egy közepes erősségű agyvérzés után hónapokat töltött rehabilitációs osztályon, de mivel már nyolcvan fölött jár, hazavágyott a panelba(!) hát ne engedd, hogy a fia és a lánya itt hagyják egyedül a mamit, mondván, hogy jól megvan, mert már az utcára sem tud lemenni, és mi, szomszédok szorongva nézzük, mi lesz vele, mert amikor elesett és agyvérzést kapott, mi szedtük össze a fürdőszoba padlójáról, mielőtt kórházba vitték.

    És ne engedd hogy a szomszéd ház előtt álldogáljon a belőtt gyerek, aki xanax-ra issza a szeszt, és azt figyeli, mikor tud besurranni végre a házba, amíg a gondnokunk este kint áll, és ha a srác be akarna rohanni, akkor bizony kiverné, hogy takarodjon innen el valahová.

    És ne engedd azt, hogy valaki csak szeretetlenségből és pénzéhségből verje át saját unokatestvéreit, és próbálja meg őket jogos örökségükből kigolyózni, pedig azon az örökségen már rajta van a nagyszülők vére, verejtéke és élete, amit egy szomszédos ország akkor még hozzánk tartozó városában éltek – amíg lehetett, és amíg vonatokban ki nem települtek onnan, mert a hatalom betette a lábát a házaikba, így kiüldözöttek lettek saját hazájukban egyszer s mindenkorra.

    És ne engedd az emberi gonoszságot, és rosszakaratot, bár tudjuk, hogy nem lehet mindenki mindig jó, mert akkor hót unalmas lenne minden, de legalább annyit, hogy szándékosan, kitervelve ne tegyen rosszat a másiknak, amikor igenis tudja, hogy azzal csak ártani fog és nem használni.

    És azt se engedd, hogy barátoknak mondott emberek egymásnak essenek, és véresre karmolják egymást olyan szavakkal és tettekkel amelyeket bizony nem gondoltak át, mert ha azt megtették volna jóelőre, akkor e szavakat nem egyszer, nem kétszer, de sohase mondták volna ki egymásnak.

    És ne engedd azt sem, hogy a barát csak a bajban legyen barát, hiszen lehajolni könnyű ahhoz, aki bajban van, és sajnálkozni más baján, esetleg még segíteni is, bár az már általában nem megy, de azt végképp ne engedd hogy egy barátnak mondott valaki ne tudjon együtt örülni a másikkal azon, hogy végre valami sikerült, végre valami jó dolog történt, és azért vagyunk barátok, hogy ezt megosszuk egymással, és felhőtlenül örüljünk a másik örömének.

    És ne engedd azt sem, hogy ne vegyük észre, mit akarnak a hozzánk legközelebb állók, mondjuk a feleségünk, a férjünk, a gyerekünk, aki mikor kakaóért kiabál és nyafog számtalanszor és visszatérő módon, nem kakaót kér valójában, hanem szomjas, csak ezt észre kellene venni…

    De engedd azt, hogy türelmesek legyünk egymáshoz, és megbocsátóak, és lépjünk túl azon, hogy megbántottak, hogy indokolatlan gőg és büszkeség és önérzet lakik bennünk – hanem sokkal inkább a tolerancia, az empátia és más „nem magyar” szavak, amik bizony arról szólnak, amiről valaha a Piramis is énekelt, hogy a barátság és a szeretet még él, benned, benne, bennünk, s bennem él…

    Kedves Kisjézuska!

Ha még nem fagytál meg a betlehemi jászolban ama éjjel, akkor halld meg azt a távoli, halk de határozott hangot messziről, több, mint kétezer év távolából, innen, a bűvös-bájos kormos-füstös, élhető-élhetetlen Budapestről, egy olyan szívből, aki már ötven fölött ballag, és mindig azt hiszi, hogy már mindent látott az életben, és mindig rácsodálkozik arra, ha nem a szépet és a jót látja, hanem mindazt, amit itt leírt Neked.

    Kérlek, hogy mindezt úgy tedd meg, hogy senki ne vegye észre azt, hogy egy kicsivel jobb lett, mert akkor mindjárt elbízza magát és akkor vége az egésznek…

Kétezerhét Karácsonya előtt nyolc nappal írta ezt a levelet:
a krónikás