Ezt a régebbi versemet a tél imádó AngyaliAndinak és a tavaszváró Barátaimnak egyaránt ajánlom!
Elég már!
Hogy került ide, megint egy ilyen hétfő?
Tél van. A fagy, a ború betemeti a munkát
Álmosan kergetem a megszokott hajnalt
Sem a szemem, sem a lelkem még nem lát
Havat hozott a február, - mindenre készen -
Belerugdalt a régóta remélt tavaszba
Amaz hunyászkodva toporog most máshol,
egy távoli kontinensen ott ragadva
Nem megy ez így tovább! Fény kell és meleg!
Felborult lelkünk tápászkodni kezd,
csak ne gyűrné vissza ismét és újra
az átkozott tél, a csonttörő hideg
Már nem kívánom a havat, a síkos utakat,
a szemgolyókat csipkedő szelet
Semmit ami ezzel együtt jár,
ezt a hosszúra nyúlt, gyűlölt telet
Felszólítalak! A magam nevében: Takarodj!
A szánkót egye meg a vörhenyes rozsda!
Hóember te izzadj, s rogyj térdre,
nyeljen el egy mély borozda!
Átkozott február ugorj egy nagyot!
Ne tüsszögd csillámaiddal tele a tájat!
Március kell és a langy április,
hagyd a szabadban legelni a nyájat
Nektek is útilaput kötök a talpatok alá,
fekete, földeket vájó varjak
Gólyát, fecskét akarok már látni,
mint sem unott károgást halljak
Minden undok, gyűlölt jegye a télnek
szívódj az enyészet semmijébe!
Harcodba fulladsz, tehát az hasztalan
Elégsz, mint egy szalmakéve
Akkor hát minek? Hátrálj a múltba végkép!
Engedj a tavaszi zsendülésnek!
Gyarapodjon a táj, s rügy fakadjon!
Áradjon szét a madárének!
Induljanak a munkák, csendüljön a csákány!
Alapgödröt feszítsen a kövér beton!
Falak üljenek rá, s biztos tető
A frissen emelt téglafalon!
Hatalmas zsíros földek, fogadjátok a magot!
Rejtsétek bőrötök alá az új életet!
S ha bújni kész az apró rög alól
öleljétek, mint festményt a képkeret!
Égő szívű szerelmesek, perzseljen csókotok!
Izzó szenvedéllyel minden ölelésben
Ártatlan, naiv lét a jussotok, s a bőség
Tietek az újjá képzelt éden
Hallod hát tél? Te fagy konok ura
Keresnivalód csak a lejárt időd,
ami lassan elfogy napról, napra,
s vele együtt fonnyad jeges erőd
Az, amit úgy csodáltam benned egykoron,
a ródli táncát semmi súlyunk alatt
Hógolyók suhogását a roppanás előtt,
mikor dobáltam a szomszéd házfalat
Lányok kipirult, ékkőfeszes arcát,
hosszúkabátjuk alá szorult áldott meleget,
hajuk lengését, kacajukat. Vágyat keverve,
pedig nem voltunk mások, csupán gyerekek
Édes ifjúság mázában, fagyban hevült a lelkem
Kedvesem angyalt faragott hanyatt dőlve,
lábával, karjával rajzolt a szűz hóba,
emlékeimbe vésve azt az örök időkre
Együtt hemperegtük laposra az évszak fölét
Bőrünkig nem érhetett a mínuszok metszőfoga
Belülről égetett bennünket az öröktűz,
Szelíd kórság, a szerelem volt az oka
Úgy imádtalak, amikor apróim kacagtak a szánkón
Ahogy erőm végéig szaladtam velük a hóban
S mikor már nem kértek belőlem, a dombok alján
siklásukat, az anyjukkal átszorongtam
Még sokáig szerettelek, karácsonyok foglalatja
Az év utolsó napját pezsgős dugóval lőttük agyon,
s szilveszter másnapján még mámorban úszva
sétáltunk a fák között, a szilánkos havon
Régen másképp vártuk a tavaszt. Áldott türelemmel
Utolsó morzsáját égette kályhánk a szénnek,
de a meleg sosem fogyhatott ki nálunk,
mert borravalót dugtunk a szeneslegénynek
Azt hiszed, az emlékek lapjain majd ellágyulok,
s megint alattvalód leszek, mint azelőtt?
Hát tévedsz! Mert hatalmad sosem volt akkora,
hogy visszahozd a jelenbe az elmúlt időt
Én sem és senki sem képes erre, példátlan dolog
Régi szerelmünket felfalta a jövő étvágya
A mienk is eltűnt, mintha ingoványra lépne,
s lehanyatlott a ködös emlékezés homályába
Folytatólag könyörgöm, kérem, sőt követelem!
Új híveid talán megbocsájtanak érte egyszer
Elég telet éltem, nem vágyom többé rád!
Már nem szeretlek, pedig még mindig őrülten tetszel
Herczeg Zoltán Mikebuda, 2006-02-13
|
