| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Csilla és Péter története (I. rész) Ideje:: 01-13-2008 @ 01:18 pm |
|
|
|
|
Csilla
A park fái alatt üldögélve mindig kellemesen telt az idő. Ha tehette, és az időjárás is kedvezett, mindig kijött. Olvasott, vagy egyszerűen csak elnézte az ide-oda futkosó gyerekeket, s az egésznapi jövést-menést. A Nap cirógató, meleg sugarai kellemes érzéssel töltötték el. Ilyenkor teljes szabadságot érzett – valahol messze maga után hagyva az intézet súlyos falait, egykedvű és unott hangulatát.
Megváltás volt számára ez a kis zöld övezet, ahol minden mozzanatra felfigyelhetett, és rögzítette azokat agya fotocellájában. Sejtelmes képek voltak ezek, vágyait egybefonva újra meg újra álmai részévé váltak: boldoggá téve e kis szivet, mely az éjszaka leple alatt könnyezte ki fájdalmait...
Csilla ezen a napon nem vitt könyvet magával. Tudta, hogy nem lesz ideje az olvasásra. Szíve vadul vert börtönében és bármennyire is igyekezett, nem tudta leplezni izgatottságát. Várt valakit, és ez teljesen felvillanyozta.
Két éve is elmúlt már, hogy a szülei lemondtak róla. Csilla akkor alig múlt tizenkét éves. Álmokat szőtt, tele volt tervekkel, vágyakkal ... Megfojtották benne.
Ködös tavaszi reggelen jött érte a kocsi. A gondozó papírokat mutatott, majd közölte, hogy a tűrhetetlen családi állapotok miatt Csillát állami gondozásba veszik. Ő ebből semmit sem értett, csak azt látta, hogy az apja kihozza a csomagokat és szó nélkül visszamegy a házba. Az anyja a kezét tördeli, de láthatóan megkönnyebbülést jelentett neki ez az egész helyzet. Mégcsak el sem búcsúztak tőle!
Csilla az egész utat végigbőgte. Dacos és agresszív volt az ápolóval, s ha tehette volna, legszívesebben kiugrik az autóból. De nem tehette! Ekkor már három éve volt béna mindkét lába. Ártalmatlannak tűnő játék közben megcsúszott a domboldalon és rázuhant egy viharban kettétört tölgyfarönkre, amely szó szerint felnyársalta. Számára ekkor végetért minden játék. Hónapokig feküdt kórházban, de nem tudtak rajta segíteni. Azóta a tolószék jelentette számára a mozgást, és a könyvek az egyetlen örömforrást.
A mozgássérültek intézete egy park kellős közepén, egy régi kastélyépületben kapott otthont. Több mint száz kilométert autóztak, de Csilla számára még a legkisebb távolság is leküzdhetetlen akadálynak bizonyult. Amikor a nagy kovácsoltvas kapu becsukódott mögöttük, szinte biztosra vette, hogy végleg elszakadt az otthonától. Csilla ezt a tényt barátságtalan arccal vette tudomásul, s csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor megtudta, hogy a szülei havonta két hétvégét itt tölthetnek majd vele. Ekkor még nem tudta, hogy erre sohasem kerül majd sor.
Az első hetekben nagyon szótlan, de szófogadó volt. Kislányos naivitással azt gondolta, hogy ha jól viselkedik, hamarább szabadul az „őrizetből“ és hazamehet. Sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem így működik, és amikor már hónapok elteltével sem látogatta senki, megértette, hogy egyedül az intézet nyújthat védelmet számára, mert elhagyták, becsapták, a megkérdezése nélkül döntöttek a sorsáról. Hosszú ideig tartott, amíg ezt feldolgozta. Többnyire dúzzogva ült a szobájában, kerülte a társaságot, felületesen készült a tanítási órákra, jóformán alig evett és álmatlanul töltötte az éjszakáit.
Azelőtt minden hétvége reményteljes várakozással telt, mintha Csillát is kicserélték volna. Friss és üde lett. Vállig érő haját megmosta és szorosan összefogta. Szépen felöltözött, majd elkocsikázott a bejáratig. A porta épülete mellett leparkolva nézte a befelé tóduló embereket, akik nagy csomagokkal és virágcsokrokkal érkeztek. Csilla arca sugárzott az örömtől, szeme csillogott, ahogy türelmesen várt. Este aztán, amikor az utolsó látogató is elment, csöndesen megfordult és visszatért a szobájába. Kifacsart szívvel, könnyek között aludt el. Hiába várt hétről-hétre, hozzá nem érkezett látogató, őrá senki nem volt kíváncsi, ő nem hiányzott senkinek. Mégis reménykedett, hogy talán egyszer eljönnek hozzá, és vége lesz a gyötrelmeknek.
Csilla már két évet töltött az intézetben, és lassan megbékélt a sorsával. Érdekes módon pont akkor következett be a fordulópont az életében, amikor már egyáltalán nem számított rá. Márta néni, akit a legjobban kedvelt a gondozók közül, egy nap azzal az ötlettel állt elő, hogy tegyenek egy sétát az intézmény falain kívül. Bölcs asszony volt, tudta, hogy a lánynak kell egy kis változatosság. Csilla nem volt elragadtatva a csoportos kirándulástól, ezért annál nagyobb volt a meglepetése, amikor Márta néni egyedül várta a kapunál. Izgatottan nézett az asszonyra, úgy érezte, egy összeesküvés részesévé vált. Hálásan rámosolygott, és útra keltek. Márta néni gyalog indult el vele a kisváros központja felé. Egész úton különböző történetekkel szórakoztatta a lányt, így az egyre felszabadultabb lett és amikor a főtérre értek, Csilla arra kérte az asszonyt, hogy hadd bámészkodjon egy kicsit a kirakatok előtt.
Márta néni előzékenyen engedett a lány unszolásának, majd egy fagyizóban fejezték be a kimerítő körutat. Csillára jó hatással volt a tömeg, senki nem bámulta meg, nem tett rá furcsa megjegyzéseket. Márta néni észrevette, hogy néhány elismerő pillantást azért kapott a szép barna lány. Elégedetten indultak vissza az intézetbe.
A forró nyári délutánon nagy volt a tömeg a főtéren, a túristák kedvelték a csendes kisvárost. Csilla egy kisebb csoportosulásra lett figyelmes a szökőkút mellett. Közelebb mentek, és ekkor elállt a lány lélegzete! Gyönyörű grafikákat látott a szökőkút előtt kiállítva. Mellettük pedig egy fiatal lány dolgozott éppen az egyik túrista portréján. Könnyed mozdulatokkal siklott a keze a papíron, és pillanatok alatt elkészült az újabb portré.
Csilla nézte-nézte a képeket, s egy idő után üdvözült mosollyal nézett fel szeretett Márta nénijére – tudta, érezte, hogy az asszony szavak nélkül is érti őt. Megérti, mi játszódik le éppen a lelkében, amikor ezeket a rajzokat látja...
Csilla az intézményben töltött magányos órákat rajzolgatással töltötte. Amikor Márta néni először látta az alkotásokat, teljesen megdöbbent. Tudta, hogy a lánynak nagyon jó a kézügyessége – sokszor elnézte, ahogy a parkban a rajzfüzete fölé hajolva csendben dolgozik, de arra, amit látott, nem volt felkészülve. Csilla olyan élethű képeket készített, hogy az asszony nem akart hinni a szemének. Minden, amit papírra vetett mégis annyira félelmetes volt, hogy végigfutott a hátán a hideg. A portrékról soha senki nem mosolygott vissza a szemlélőre. Az arcok egytől egyig félelmet, keserűséget és fájdalmat fejeztek ki. És még valamit: a reménytelen magányt. Ez annyira szíven ütötte Márta nénit, hogy megpróbált egyre közelebb kerülni a lányhoz, és mindenben segítette a későbbiekben. Az asszony rámosolygott a lányra, majd néhány másodpercre magára hagyta. Határozott léptekkel a fiatal művésznőhöz sétált és mondott neki valamit, amit Csilla nem hallhatott, de a mozdulatokból és a lány tekintetéből gyanította, hogy ővele kapcsolatos a dolog.
Márta néni odatolta a kerekes széket a szökőkúthoz, egy rajzkészletet nyomott a lány kezébe, majd leült vele szemben egy székre. Csilla bizonytalanul nézett a kíváncsi arcokra, kezében megremegett a rajztábla, de amikor a művésznő bólintott, rajzolni kezdett. Először nagyon nehezére esett az öszpontosítás, de kis idő elteltével teljesen belefeledkezett a munkába, megszűnt számára a külvilág. Csak a feladatra öszpontosítva, megállás nélkül dolgozott, míg el nem készült a mű. Ekkor lassan megfordította, majd felemelte a rajzot. Fel sem tűnt neki a döbbent csend. Ő minduntalan csak Márta néni arcát bámulta, azt a kedves arcot, amelyet annyira szeretett, amely oly sokat jelentett neki..., és nem értette, hogy most miért folynak rajta a könnyek. „Valamit elrontottam... Megbántottam...“-suhant át az agyán, de ekkor már ott állt előtte Márta néni, megfogta a kezét, és azt suttogta :“Köszönöm.“ És már mosolygott is, a könnyein át, hisz soha nem kapott még ilyen szép ajándékot. Az emberek tapsoltak, a művésznő gratulált és megígérte, hogy meglátogatja őt az intézetben.
Néhány nappal később Csilla levelet kapott, amelyben az ifjú művésznő beszámolt arról, milyen elismerést arattak a lány rajzai egy festőiskola vezetője előtt, akinek különösen tetszett egyik grafikája. A rajz, amely egy önfeledten mosolygó tiszta tekintetű asszonyt ábrázolt egy szökőkút előtt, akinek haja fényesen ragyogott a délutáni napsütésben.
Csilla azt a művészt várta éppen azzal a boldogsággal, hogy végre már ő is tartozik valahová.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-13-2008 @ 04:07 pm
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 01-13-2008 @ 05:53 pm)
Comment: Nagyon szép történet. Egy könnycsepp le is gördült az arcomon. Szeretettel ölellek.Lena |
|
|
|
|
| Hozzászóló: gomolya (Ideje: 01-13-2008 @ 07:02 pm)
Comment: Köszönöm, hogy megírtad. Köszönöm. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 01-13-2008 @ 11:10 pm)
Comment: Kedves Lena! Örülök, hogy itt jártál és végigolvastad a történet első részét, amit részben (sajnos) az élet írt... Puszillak: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 01-13-2008 @ 11:13 pm)
Comment: Köszöntelek Kedves Gomolya! Az életnek van egy másik, kevésbé napos oldala is, és azt is meg kell mutatni. Van még néhány hasonló történetem, talán sokaknak segít, ha megmutatom őket. Örülök, hogy itt jártál és megtiszteltél a figyelmeddel.:) Üdv: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 01-14-2008 @ 12:20 pm)
Comment: Ezt most nem úsztam meg szárazon. Csodálatosan írtad meg, nagy hatással volt rám. Gratulálok. Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: blue (Ideje: 01-14-2008 @ 01:47 pm)
Comment: Nagyon szép történet. puszi: gaby)))) |
|
|
|
|
|
