Elestem,
S nem húztak fel,
Sáros nadrágom
Sem mosták el,
Jó szót ritkán kaptam,
S ha adni akartam,
Hálából ők löktek fel.
Ettől kezdve aztán
Én is többször rúgtam,
Minthogy csupasz karom
Segíteni nyújtsam.
Kérni már nem kérek!
Most adni szeretnék,
Szeretnék, csak félek.
Magamtól rettegek,
Nem merem kínálni
Fertőzött lelkemet!
Akartam lerázni
Mi tőlük rám ragadt,
Ám hiába szaladtam fel fényes hegyekre,
Tisztító esővíz hiába áztatta
Gonoszság-járta, erőtlen testemet!
Ruhám rég elhagytam, és a hideg rázott,
Csak belül, ott mélyen semmi ki nem ázott!
De én nem adtam fel,
Újult lendülettel szálltam egyre feljebb,
Ám hiába álltam száz napsugár elébe,
Égető haragjuk nem hatolt belém,
Csak a bőröm lett vérpiros, s a fénytől kábultan
Égtem kívül-belül.
Lázálom irányít,
Mondjátok csendesen,
S legyintetek felém,
Sajnáltok is talán…
Ámde kérdezem én!
Hányszor álltatok már
Sötét felhők alá
Csapzott hajatok villám-fésűvel
Megigazítani?
Lelketek látott-e valaha
Napfényt, hogy kisimuljanak az
Öröklött ráncok és
Átok-gyűrődések?
Szabadítsatok meg és
Megszabadíttattok!
Nézzétek mellettem a földet,
Hogy kívánja az új lábnyomokat!
Nézzétek az isteni napot,
Hogy szórja rám arany-sugarát!
Álljatok mellém!
Hogy árnyékunk elfedje
Az ott maradottakat!
Hogy legyen elég erőm
A szemetekbe nézni,
Hogy legyen bátorságotok
A szemembe nézni! |
