Mint egy konok bolond
a sok-sok tévedésért,
több évtizede fizetek azért,
mert botor módon,
elgyötörten
erre a földi létre jöttem.
Naponta százszor
szemlesütve szembesültem,
hogy a valóság mily más,
mint bármely színes álom
ezen a világon.
Az álmoknak – sajna – az a legfőbb természete,
csak ahogy víz válik borrá,
azok is úgy érnek valóvá.
Ha néhány tünékeny másodpercre
behunyom a szemem,
lényed a gondokon áthat,
és csak téged látlak.
Mégis ez azt jelenti
 – hisz egy egész lakmuszhegy jelzi – ,
el nem fogadhatom sohasem
felkínált szerelmedet.
Sohasem! Sohasem!… Sohasem?

Pável István verse