Halott madár, ha néma lelke szárnyal,
Feldereng a messzi kék egen,
Úgy várom őt, hogy megkeres dalával,
Hogy eljut hozzá egyszer énekem.

 Elrejti őt a drága föld göröngye,
Elrejti őt sok síri árny-alak,
De néha hallik bús dalának gyöngye,
Mit nem zárhatnak mélybe sír-falak.

 … A sírgödörből kapaszkodnék néha
Zokogva a fényes földre fel,
De két karom nem bírja már, a léha,
Elbukom, s a néma sír fed el.

 Visszahúz a bűnös lelkek árja,
Visszahúz a sír, s nem enged el,
Ki búcsúzik, a néma tárna várja,
A földi lét már néki nem felel...

 Így dalol ő nékem ott a mélyben,
Nem is sejti, hogy hallom szavát,
Bár így élhetnék, örök reménységben,
Hogy mindörökké hallhassam dalát!