Szavak, melyeket magam elé suttogok,
Világok, melyekbe éjeken át jutok,
Mind csak illúziók vad világa,
A reménytelenség ars poeticája.
De az összes álom, mind enyém,
Bár egyedül utazom a vágy tengerén.
Oh, hányszor néztem a teliholdat,
S kívántam magamnak szebbet, jobbat,
S vidám, boldog holnapot,
De megnyugvást sehol sem kapok.
Mikor a napba néztem, nem vakított,
Az élet már tán túltanított,
Ám mégsem elég, úgy véli a mester,
Amely semmilyen eszközt nem restell.
S leginkább azt tűzte ki célul,
Hogy mikor mindenki elnémul,
Nekem még akkor is legyen szavam,
Fennhangon hirdessem igazam.
Néha lemondok az érzésekről, hisz ártanak,
S ha jót is akarok, akkor is bántanak.
Csókok sebétől vérzik még a szám,
Nem merem gondolni sem, rám még mi vár.
Szerelemtől beteg lett a lelkem,
Semmit nem találtam, hiába kerestem.
S a könnyeim nem apadnak el tán soha,
Ez ennek a léleknek a sorsa.
Én már nem kérlek semmire Téged,
De szívem a távolból is eléred.
Bár messze mész, a jövőt elvágod,
Mit itt hagytál, nálam megtalálod.
Van olyan dolog, mi nem hal meg soha,
Csak ne légy hozzá mostoha.
Egy a titka ennek az egésznek,
Hogy ne dobd oda a felejtésnek.
Néha, ha fáradtan álomra hajtod fejed,
Idézd fel a régmúlt szép perceket.
S bárhol is járok ezen a világon,
Úgy érzed majd, ott, melletted állok,
S jó éjt csókkal zárom le pillád,
Veled suttogom amit szíved kívánt.
Mikor újra ébren ér a hűvös hajnal,
Fáradtan, megtörve, könnyes arccal,
Rád gondolok Kedves, ugyanúgy remegve,
Mert Te nem lehetsz soha sem feledve.
Te miért nem akarod ezt megérteni,
S egy nő igaz szerelmét érezni?
Miért jobb némán szenvedni,
S mi szívemben él, gondosan rejteni?
S miért is létezik az, ami bajt hoz,
Nem állhatok önként a kivégzőfalhoz,
Nem lehet rossz, mi szép és tiszta,
Igaz, tudom, több a kára, mint a haszna.
Volt, mit csak dühömben mondtam,
Igazán nem is úgy gondoltam.
Bántottalak, többször, mint elégszer,
S én minderre emlékszem...
Bár néha beálltam nemtörődöm-bohócnak,
Komoly kérdésben szavaim őszintén szóltak.
S mégis hányszor, csak hiába beszéltem...
Nem törődtél az egésszel.
Mondjam azt, hogy ez nem fájt?
Hogy hideg szavad sosem bánt?
De én már csak ilyen bolond maradok,
Sötéten ragyog szívem, cinikus vagyok:
"Igen, mondd csak „Te csacska lány!”,
Mikor a szívem érted kiált.
Menj, és fordíts hátat nekem,
Mert tudod, én azt szeretem.
Gondold, hogy csakis azt kívánom,
Hogy szenvedhessek még ezen a világon,
Én arra vágyom egyedül csakis,
Ami nem valódi, hanem hamis.
Játssz velem, oh erre kérlek,
Gáncsolj el, ha véletlen feléd lépek.
S mikor ott fekszem a lábadnál a porba,
Légy velem kimondott goromba.
Aztán negédesen szólj, s hívj magadhoz,
Játssz kedvedre, ha jól esik, ravaszkodj..."
Hisz felkértél egy őrült színjátékra,
Mely talán egy röhejes tragédia.
De ha figyelsz, hallod és látod,
Mindenki szomorú, nincsenek kacagások.
Ez megírva anno máshogyan volt,
Mást siratott Júlia, nem áruló Rómeót.
Ám veszélyes játszani a tetszhalállal,
Mert könnyen elragad magával.
S ha már sebektől vérzik, sajog a kezed,
Akkor sem kaparod ki az elföldelt szerelmet.
Mert új jelszó él, „Carpe diem”...
Nem tudhatod, hogy a holnap milyen.
S néha szívemből csak azt kívánom,
Hogy ez a szerelem haraggá váljon.
De képtelen vagyok gyűlölni Téged,
Miért lehetnék az ellenséged?
Ha a hibáidra gondolok... hm... elfogadom,
Igen, ismerem őket, s ezt nem tagadom.
Tökéletesnek, sohasem véltelek,
Ezért nem féltem, hogy esetleg tévedek.
Létezhet vajon racionális szerelem?
Szerinted a világon bárhol van ilyen?
Mit tegyek, ha nincs rózsaszín szemüveg,
Tisztán látok, s nincs mibe meneküljek.
Értelme sosem volt az „együtt”-nek,
Nem tehetem, kósza álmokba merüljek.
Tudod néha csak órákig nézlek,
Átadva a gondolat szenvedélyének.
S könnyek közt mosolygok ábrándosan,
Így múlnak el napok, lassan, szánalmasan...
Hosszúak a nappalok, de még inkább az éjjelek,
Folyton Rád gondolok, minden percben féltelek.
Ölelnélek, ha bármi bánat ér,
Mert nincs szebb ragyogó szemednél,
S ha bennük épp viharfelhőket látok,
Hogy eltüntessem, ez az, mire vágyok.
Ha gond nyomaszt, vagy probléma súlyt,
Én legyek az, ki Neked örömet nyújt,
S ha csak akár néhány pillanatra,
Boldogságot varázsolhassak arcodra.
Bármit kérnél Tőlem, én megtenném Neked,
Hogy örökké érezd végtelen szerelmemet.
Milyen szép is lenne, a valóra vált álom:
Veled feküdni, melletted ébredni, ezt kívánom.
Ám hirtelen észreveszem felocsúdva,
Szívem már csak a bánatnak odúja,
Hiszen ajtóm Pallaszán ül Poe Hollója,
A kegyetlen igaz válasz kántálója,
S valahányszor remegve kérdezem:
Szépet hoz még nekem a szerelem?
Ami rossz most, majd lehet jó?
And „Quoth the Raven "Nevermore"."

2008. február 22.