| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
rendez vous, avagy utolsó találkozás a sátánnal (hommage á Francisco Goya) (18) Ideje:: 03-11-2008 @ 10:20 am |
|
|
|
|
Deus ex machina - az első randevú Veled
In nomine patris. Két kezembe fogom gyermekid arcát keserőn és eltépem őket a magam valóságába. Levetem viharvert csuklyám, hogy gyönyörködhess szakállamban és vérben forgó szememben, mert én már nem öltözöm csecsemőnek csak önmagamnak. Csak báli ruhába rejtem hajlott testem, törött állkapcsommal maszkák és legyezők megől nézek a kasztanyetta ricsajban, s riadalomtól eltorzult arcod epreibe nevetek. Nem ismered önmagad, tükröm pedig sík nincsen, minek is, csak a hosszú orromon pihegő esőcseppben ismerheted fel magad. Még így sem látod az éveket, csak ahogy a szoknyád alá nyúlnak mocskos kezekkel a susai menyegzőn, értheted meg kínjaim töredékét, mint Tantalus hanyattfekve a Styx peremén. Szájamba nyúlsz, kitépni a fogaimat s bennük az elveszett boldogságra harapnál, lám kötélen lógok, s almacsutkám kettétört, kabátom belső zsebéből egy maroknyi mazsolát zsákmányolsz és az elrothadt szemeket lábam alá hinted. Mindhiába. Még mindég halhatatlan vagyok.
Mox nox - a második randevú az emberekkel
Arcukon szellemek suhannak végig és gyilkos vigyorba kanalazzák a véredet, végigdobol egészen a talpukba szúrt tűkig, majd elmennek kurvázni egy elrongyolódott nyárestén, megosztják a mellét karmaikkal és végigbasszák a lába közét a rettegésükkel, míg nem sikít egy felgyújtott kuplerájban forogva, majd feldobálják a varjúikat angyalnak lenni démoni pofával az egemre és seprőkkel kopasztják meg a többi gyermeket.
intermezzo uno mondd hogy nem hallod roskatag patáim csoszogását, átlukadt bőrszárnyaim feslett suhogását, csak jer velem hallgatag, mert bár én volnék a sátán, a sötét fényt hozó intermezzo finire
Helyembe lépne mind, napóleon kalapját lengetve. A pestis tette őket hollóvá, s tapodtak még élő koponyákon kalodába zárt kezükre cipőt húzva, s egy eltört vécécsésze romjain dobálták vissza a szart a seggükbe. Székre állnak fejen kacsaláb és áhítják a lelked. Gyomruk végtelen, csak a fodrász előtt szűkölnek alázatosságot, aki nem más mint a fehérnek álcázott halál. Áhítatot szőnek a csendből, a kenyeret kibelezik és a sárba dobják a szerencsétlenek előtt.
intermezzo due Meghalt a pápa, minek eldugni a lelkét előlem sokszín rongyai alá, értem könyörgött és lábamat mosta szúnyogokkal. intermezzo finire
Álomba hulltak lilán, hajukon végigtép a rácsok szele, lesztek szívesek kikapcsolni a telefonokat, az élők hangját úgysem hallhatjátok már. Szamárfejeket bendzsózok nekik. Nem tudom mit hittek magukról. Nem voltak emberek.
Superbus - a harmadik randevú egy közlekedési (ki)hágás
szajháim szeméről morzsoltam az életet, s tömtem egy villamos kipufogójába, míg ádázul rám nem mordult, hogy kérem a nevemben is benne van, hogy villanyárammal megyek, ezért alapul vettem a szöcskéket egy szabályozott láncreakcióhoz, némi kereszténységgel és két eldobott szerelemmel és átszöktem egy buszra. Bár sosem lesz belőled pilótákat meghazudtoló szárnyak nélkül égbe fel zuhanó megváltó, de feltámadsz holnaputánra borgőzös leheletemre. Rávillantja lámpáit a gyermekekre a kút mélyén, majd méreten aluli disznók veszik üldözőbe egy csökkent látású porlasztóért és a távoli égitestek összeborulva köpködik magukat fénynek álcázva. Lelassultak már a folyók és gyorsan beleharapok még záródó ajtajába, vergődni száradó melltartóként a szembeszélben és sípolni a fogaim közt a kékduna keringőt. Nem leszek csak bolondba forduló hajnali nyikorgás a tű sarkad alatt, csak csuklok neked kettőt az összefutó sínpárok közül hosszan rakoncátlankodni. Félek esni fog az ablakaidon innen és összekócolom a hajad egy virágos masnival. Csendet azzal a hidegfúzióval, még elrontom a mosolyodat és nem leszek halovány már lelked csücskén.
Veneratio intermezzo- a negyedik röpke randevú a szobámban
Ide ültetlek magam mellé királynőnek lenni és jégkockákat szopogatok az ajkaidról. Az öreganyám sakktáblát karmol a hátadra és asztalom leszel játékból a denevéreken innen egy liter absente a tét, mit lelkedből harapok elő. Jólnevelt vagy és megcsókolod a kisded torzóból aláhulló kezem, hódolatod az enyém tán kiszedem a kígyókat a hajadból és áspist nézünk.
Marcus Aurelius - ötödik randevú az uralkodókkal
Lelakatolom a fejüket, fülükbe kulcsot dugok és megforgatom a viaszszivárvány felé, szájukba izzó kávészemeket pörkölöm és nevetek névtelenségükön. Lőnek feltett kezű asszonyok mellére, majd zsenge szívükbe kéjjel forgatják bajonettjüket és saját leheletük tüzén sütögetik rendetlen megenni. Bort nekem, caecubumit, barátok, csak fel a kezekkel, felébresztek minden alvót és visszafelé éneklem az én örök, egyetlen indulóm a tojások csúcsáról. Fából, hóból, szájból, fájból fújok ébresztőt, s megijesztek minden élőt a vadkacsákkal. Hol van már a május és a világból kifakadó messzeség. Elitták a hatalmasok és próbálkoztak a szemembe nézni, hasztalan.
intermezzo femminile
Leharapom hegyes körmeid és a folyók virágba borulnak titokban. Nézd a lila szín papagájt, ahogy alattom összeesik a holddal és két szárnya közé fogja a fényeket. Bölcsőbe dobálom a leszakadt fejeket, hajukból a tavam fodrozom és vulvádból kanalazom az esti levesem.
Meraviglia - hatodik randevú az alattvalókkal
Kártyák mindhalálig az akrobatáknak, elolvasok egy pikk dámát és alkalmasint megerőszakolom, majd elkezdenek a tenyeremben ugrálni és macskává változnak. Törött monoklit szorítok a szemöldököm alá és csendben lapozgatom az eredet könyvét, unalmamban a lelketeket olvasom és elrobban a kékség az ezüstpapíron, a nyakamra tekerem, mert végre bevallották. Falakat állítasz elhagyott anyákból, tejesköcsöggel tapasztod összébb magad és nézed ahogy egymás ágyékát tépik egy medvebőrből vitorlázott sátor alatt, majd disznókat hágnak a holnaputánnak és egymást, az ablakomon közben végigremeg a vágy, és a városom nyugovóra tér. Nem értik már az ébresztőt sem, a dinnyékről nem is beszélve, csak összeütköznek.
intermezzo evasione
Jer, viszlek magammal. Borzokkal és kecskékkel zongorázom a bordáidon és villát döfök a tenyeredbe hangolni.
Illuminazione - hetedik randevú távolból veletek
Elindultak a ballisztikus rakétáknak álcázott elhagyott csecsemők, babbal töltött szél hajtással, s repkednek a hungarocellt szórni a lábatok alá, olajon settenkedők. Nem lesz már új a nap alma. Mindenki csak mattot akar adni az élet sakktábláján és a világ végleg szomorúságba borúl. Hol vannak már a megfestett kockakövek és a ritmusra ringó elefántok? Elmegyünk hajnalban, a vörösbe fordulón, bizony, és arrébb állok az esernyőitek alól. Csak nem hiszitek, hogy van isten és még beszél is franciául. Elárulom, kurvára nincs. Csak a hegyek üvöltését csalja el süket fületek égi szónak. Énekeljetek a könnyeknek. Hernyókat a lábaitokra, most azonnal, míg el nem dobom fejetekről a parókákat s kiég bennsőtök egy fél pillanat alatt, ahogy elköszörülöm a fogaitokat egy harsányabb mosolyba. Lámpást kínálok a bálnák hátán. Égő zsírba dugom a kanócokat és eldörrentem az ágyúkat felétek. Figyelek rátok és nem sikítom el az imáitokat hajnalhasadtán. Elharapom az ajkamat és felgyújtom a festményeket, nézem a virágokat és szopogatom az ujjaitokat jégborból keverve. Csillogó paszuly lett a hold és kalapot emelek lyukason a magnólia fák előtt. Hát jó éjszakát. Vigyázzatok a világító sárkánygyíkokkal, villamoskörtét csavartam a szájukba s nincs már itt Prométheusz, hogy elvágja tüzeitek, a szivárványok hazugságért vannak.
intermezzo possibiltá
Hogy hívnak, hogy. Csendben. És elveszem a tested, magamnak lenni fagyban, ágyúra kötözni. Repülj csak velem, hiszekből. Felmutatom a középső ujjamat, mert nem játék sátánnak lenni, legkevésbé ha elszöktetik egy kacsából harapott feleségét. Fölétek tolom a hasam a szabadság nevében, és köldökömbe hányom a napotokat.
Impazienza - a nyolcadik randevúra várva
Ágyban fekszem párnák közt és cigarettát majszolok egy csikóhallal. Csak várlak. Elfogytak a vázámból a virágok és vadhalovány volna a mélységem a szuperegómmal ha nincs elég lidokain nem tudok fotoszintetizálni. Egy arcátlan nő lába közé kazettát dugok, hogy énekeljen, mikor halott teknőcök merítenek vizet páncéljukban lábamat mosni. Az óceánból szitálják a könnyeket lábuk alá.
Insomnia - kilencedik randevú az álmodozókkal
Ennyi minden nem is létezik, csak a változás állandó és a szemet szedők. Visszatérek a New York kávéházba és beszélek az álmodozókkal. Túrós beiglit rendelek és karomra tekerem. Csomót kötök utolszor a Tiszára, aztán végleg elmegyek. Csendben. És áhítattal néztek utánam. Felétek bólintok. Tanuljatok meg hát élni a sötétségem nélkül és lilába fordulok váratlan lenni. Pusztítsátok el magatokat, anyák melléből mérget fejjetek a gyermek szájába, a szent grál a vérfertőzés legyen. Elegem volt vigasztalanságtokból, az égre halmozott kegyetlenségből és a nevemért koptatott félharangokból. Hazudnak az álmok. A másik ott fenn röhög a markába, ahogy kivénhedt spermája cseppen fületekbe míg alusztok. Ez volt minden, mit adhattam. Magam. Kis játékból. De élni akartatok. Hát játsszatok akkor vele. Memoárom a homlokotokra írom homokból, hogy mindig lássa s lássátok. Halkan belenézek mindőtök szemébe, majd az elhagyott körhintákon vállamról csillámport söprök a folyóba s elpörgetem rajtuk a fájdalmamat forgószélni. A villamosmegállóban rám várnak az éjféli verebek még egyszer utoljára és átrepülnek velem a tegnapba a Blaha Lujza téren.
Лебединое Озеро - az utolsó randevú
Nem kapaszkodom. Mit keresel itt? Félned kellene tőlem. Talán neked egyedül. Már érted. S nem fogsz tőlem félni. Azért nem. Nem hívhatlak. Elnémultak a telefonok, a tölcsérek megették a szavakat. Egy dobozba zártam a gondolataim és zsebedbe csúsztatom, a híreken elszáguldok a tengereken túlra.
Finito
Viszlát világ tán ezer év múlva ha marad addig idő fény relatív tér emberek és szép láttok hát újra. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-11-2008 @ 10:20 am
| Hozzászóló: szemilla (Ideje: 03-11-2008 @ 11:12 am)
Comment: ismertem egy fiút, aki epernek öltözött, őt is mindig elképedve csodáltam, de közben igyekeztem úgy tenni, hogy ezt ne vegye észre mert olyan kellemetlen tud lenni, ha nem úgy tekintenek az emberre, mint egy halandóra, hát most elúszok a hattyúk taván, és ringatom magam a dallamokkal, hogy ki ne derüljön: zavarban vagyok. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: 102 (Ideje: 03-11-2008 @ 11:28 am)
Comment: ... olyannyira, olyannyira, hogy máris kezemben Lautréamont Maldororja is, de csak azért mert Te viszonylag rövid voltál, pedig kétszer azonmód. no, meg ez itt fent valahogy közelebbi. a tér és az idö ... gratulálok, míves, remekbeszabott székfoglaló! szám ui: mindkettö ... (ja, s a tó mely a hattyúké, ahogy Szemi is ...) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: szellzsofi (Ideje: 03-11-2008 @ 05:18 pm)
Comment: Folyt.köv.: Így másodszorra, Veled és Vele és velük - láto/más/olat. Betűkkel restaurátorkodó. Ikonikus gondolkodásmód átértelmezve originálba? Mindegy: szeretlek olvasni. Zsófi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: csippcsupp (Ideje: 03-11-2008 @ 06:25 pm)
Comment: szemilla: lehet hogy az a fiú megérdemelte a csodálatot, de az is szócskát esetemben indokolatlannak tartom...a zavarba hozásnak ellenben örülök;]
102: be kell valljam, Monsieur Ducasse nem áll közel a szívemhez, inkább Whitmant forgatom...mindenesetre minden tisztelet Señor Goya-t illeti...Szeged szép városába utaztam a grafikáiért...
szellzsofi: talán csak némi önkényes absztrakció, esetleg futurizmus, amikor találkozik a történelemmel...amúgy, köszönöm...
|
|
|
|
|
|
