Magamon kívül hordok egy árnyékot
Hibába keresem, semmit se találok
Átszalad egy kósza csillag a szívemen
Bárcsak ragyogna ő, ha arra kérem.
Belefekszem a mosolyomba
És kitárom két kezem,
Hogy elfeledjem a nyomorban
Még velem szállhat a reményem.
Felfestem az égre is,
Hogy mi az, ami engem bánt,
De az is lehet, hogy éppen
Elém állt.

Gúnyosan rám tekint,
És ráül a mellkasomra,
Még egy párbeszédet
Felém legyint
És futunk a félhomályba.

Olyan későre jár itt a fejemben,
Dalol az ének a szívemen.
Kicsit kósza még
De leejti a kezembe.
Mit a mosoly rejt
Egy éjszakán

És súgja a fülembe: 

Ne várd azt a csillagot,
Majd cserébe mást adok…

Tovább dorombol
Az éji busz is zavaros
Láthatatlan körvonal
Szűkül a fejemben,
Hogy mit is akartam
Itt, lassan elfelejtem,
De egy ölelés, egy simulás,
Mondd, hogy tehet szabaddá?
Egy igazi, megismételhetetlen alakká.

Felfigyel a többi csillag
És el is tűnnek gyorsan.
Hiába harc, megannyi arc
Szorong a sarokban
Belemászok, belebújok
Az érzésbe és magamra húzom,
A széllel is vitába szállok,
Hátha igazam van.
Törékeny ez a kérdés a lelkemen,
Néha elsétál ő is mellettem.
Tovatűnik, de még előtte
Rám lehel.
Olyan kedveset
Egy szót talán
Hogy ezt is megértsem…