Angyaliandi & Baggio011
Vendetta- 3
Másnap aggasztó telefonhívás zavarta meg az addig nyugalmasnak mondható napot a kerületi kapitányságon. Fiatal férfi holttestére bukkantak a rakparton, az áldozat torkát fültől-fülig átvágták. Az ügyet a fiatal, és lelkes Dobai Krisztián nyomozó kapta meg. Ő volt az egyedüli a rendőrség kötelékében, aki ha finoman is, de bátorkodott kutakodni a Boros család ügyeiben. Időnként betévedt egy-egy szórakozóhelyre, melyet a klán üzemeltetett, és ott szemlélődött csendesen. Egyáltalán nem volt ez veszélytelen játék, hiszen ha valaki felismeri, könnyedén a folyó medrében végezhette volna. Ez idáig azonban szerencséje volt.
Pontosan ismerte az öreg Borost, a kisebbik fiút, Attilát, és az idősebb Richárdot is. Nagyjából azzal is tisztában volt, mely területek kinek a „fennhatósága” alá tartoznak. Ez alapján vezette önálló kis nyomozgatását, abban bízva, hogy egyszer véget vethet a család uralmának.
Furcsa volt ez a mai eset számára. Nem önmagában a gyilkosság, mert az szinte már mindennapossá vált a városban. Dobai tudta, hogy az a környék, ahol a holttestet megtalálták, Attila kicsiny birodalma. Nem áll össze teljesen a kép, nem ez jellemző a kisebbik Boros területére. Éppen ez volt az a gondolat, amely lámpást gyújtott a fiatal nyomozó fejében. Nem sokat időzve a helyszínelőkkel visszarohant a kaptányságra. Talán fiatal koránál fogva elég hirtelen ember volt. Szerette kombinálni dolgokat, időnként túlságosan is. Amire most ő maga figyelt fel, mindenki más számára jelentéktelen apróság lett volna. Ő mégis érezte, hogy nem teljesen stimmel a dolog. Az aprócska kis észrevételből egy szemvillanás alatt világmegváltó gondolata támadt. Főnöke, Pongrácz Béla osztályvezető olykor nehezen tűrte kirohanásait, de sosem bánt vele durván. Szorgalma ellensúlyozta túlbuzgó természetét.
Miután megérkezett, azonnal feletteséhez rohant. Se szó, se beszéd berontott az irodába:
- Pongrácz úr, Pongrácz úr! – fújtatott.
- Ejnye, Dobai! Hányszor megmondtam már magának, hogy kopogjon! Az Isten szerelmére, miért nem képes megérteni? Ez nem valamiféle kocsma! – osztotta ki. Ekkor Krisztián mentegetőzni kezdett.
- Ó, elnézést kérek uram! Tu…
- Miért nem a rakparton intézkedik a halott fiú ügyében? – szakították meg.
- Tudja, elgondolkodtam.
- Uram segíts… - sopánkodott az idős nyomozó.
- Nem, kérem, hallgasson meg!
- Tíz percet kap!
- Köszönöm! Szóval – kezdett bele lelkesen – helyzet a következő. Bizton állíthatjuk, hogy a fiú halála a Boros családhoz köthető. Semmi kétség. A srácot többször is őrizetbe vettük már kábítószerrel való visszaélés gyanújával, de valakik mindig eleget fizettek azért, hogy szabadon engedjük. Lehetőleg néhány órán belül kivitték minden egyes alkalommal.
- Értem, sőt tudok is róla. De azon kívül, hogy megölték a szerencsétlent, hol itt a probléma?
- Tudja, a rakpart az a terület, ahol nem igazán voltak eddig ilyen esetek. Legalábbis nem tudunk róla. Az összes többi gyilkosság, leszámolás mind a város belső területén történt, ahol inkább az öreg Boros, és nagyobbik fia az úr. Biztos forrásból tudom, hogy a rakpart a legkisebb Boros, Attila területe. Minden ottani étterem, klub, kocsma, prosti, az ő fennhatósága alá tartozik.
- Mit akar ezzel mondani? – már Pongrácz is érdeklődést mutatott.
- Csupán annyit, hogy minden bizonnyal a mostani esetet Attila számlájára írhatjuk. Ott voltak valamelyik helyen, és végeztek a fiúval. Az indokokat nem tudhatjuk, de végeztek vele, és ezután kidobták, mint egy darab rongyot. – majd nagyot nyelt, és folytatta volna, de főnöke közbeszólt.
- Értem. Mire akar kilyukadni. Nem adja fel, igaz?
- Mit? – nézett értetlenül Dobai.
- Hogy lebuktassa Borosékat.
- Várjon még egy kicsit, kérem…Hadd fejezzem be…
- Csak tessék.
- Tudom, hogy eddig akárhány rendőr próbálta őket lebuktatni, az vagy eltűnt sajnos, vagy nyugdíjazták. De ez most más. Attila az egyetlen, akiről alig tudunk valamit. Az ő körmére még senki sem nézett rendesen, mindig csak az öreget, és Richárdot vették elő. Ám most itt van ez az eset. Attila területén egy hulla, milyen érdekes! Ő nem tűnik olyan okosnak, mint a többiek, talán ezért is kap kevesebb szerepet. Vegyük elő őt! Ha el tudnánk kapni, csendesen, nyugodtan, biztos ki lehetne szedni belőle valamit, ami megingatná a többiek biztonságát. Mi a véleménye?
- Nézze, fiam. Dicséretes a szorgalma, lelkesedése, de értse meg végre… - ekkor hirtelen felemelte a hangját. – Boroséké ez az egész kibaszott város! Övék a kurvák minden sarkon, övék a boltok, szórakozóhelyek, kocsmák, még a kurva kóbor kutyák is az övék mind! De ami a legfájóbb, mi is az ő kezükben vagyunk! Lefizetnek mindenkit, akit csak lehet, hogy nyugodtan intézhessék az ügyeiket. Ha valami túlbuzgó kis hekus mégis bele akarna piszkítani, már azelőtt eltüntetik, mielőtt kigondolná!
- De véget vethetnénk ennek! – erőlködött Krisztián.
- Nem! – üvöltött rá Pongrácz. – Mondja, van magának barátnője, esetleg felesége?
- Nem, uram. Nincs.
- És tervez a későbbiekben családalapítást?
- Hát, minden bizonnyal…nem ártana… - jött az érdekes válasz.
- Akkor jobban tenné, ha nem folyna bele ezekbe a dolgokba. Ha nem akar meghalni, ne cibálja az oroszlán bajszát! Jó zsaru, még igen sokra viheti, ha a nem a forrófejűség lesz a veszte. Ezt nem árt, ha megjegyzi! Nem akarom megbántani, de sajnos maga édes kevés ahhoz, hogy egy ekkora hálózatot csak úgy rács mögé juttasson. Értékelem a hozzáállását, de felejtse el Borosékat. Senki, nem nyomoz utánuk, és nem is fog! Ezt garantálom! Ha mégis megtudnám, hogy tiltott utakon jár, fel fogom függeszteni. Világos?
- Értem, uram… - érkezett a lehangolt válasz.
- Most pedig menjen, és írja meg a jelentését a mai esetről. A „Boros” nevet nem akarom meglátni benne. Említést sem tehet rá. Találjon ki valamit, okos fiú maga… - majd kinyitotta az ajtót, és kitessékelte Krisztiánt.
A fiatal nyomozó kimondhatatlan csalódottságot érzett, amiért ennyire meg volt kötve mindenki keze. Nagyon nehezen viselte, hogy a rend fenntartóinak kell félniük a rosszfiúktól, és nem a bűnözőknek rettegni, hogy mikor csap le rájuk a törvény.
- Úgy szar az egész, ahogy van! – kiabálta a folyosón.
Ám ez a hozzáállás a kollégák, és mindenki részéről nemhogy elhallgattatta volna őt, még inkább hajtotta előre. Ez csak egyre nagyobb doppingként hatott rá. Tudta, mindenképpen a „tiltott utakat” választja, de nem hagyja annyiban a dolgot. Történjék bármi, még ha az életével is játszik, de a végére fog járni a dolgoknak…
Attila bosszúsan bevágta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Megőrjítette ez a nő. Miért nem érti meg végre, hogy nem élhet úgy, mint akárki más? Nem engedheti meg magának, hogy csak úgy egyedül lófráljon, főleg nem a gyerekkel.
Idegesen pakolgatott az asztalán, mikor megcsörrent a készüléke. Apja volt az.
- Csak szólok fiam, a következő szállítmánnyal Richárd is elutazik.
- De… hogyan? Miért? És Tóni?
- Vele megy. Ezt most ő intézi.
- De… - már csak a süket kagyló búgását hallotta a túlsó oldalról.
A férfi dühében mindent lesöpört az asztalról. Odacsörtetett a bárszekrényhez, és egy hatalmas adag whiskyt töltött magának. Jéggel nem vacakolt, úgy, ahogy volt, leöntötte a torkán. Az erős ital könnyeket csalt a szemébe, de hamar érezte, hogy gyomrában lazulni kezdett a görcs. Lehajtott még egy adagot, amitől már kellemesen el is szédült. Agyában lázasan cikáztak a gondolatok.
Az a szarházi faszparittya. Mégis mit képzel? Hogy így fog az ő kárára bevágódni az apjánál? Hogy majd kitúrja őt, és szépen betelepedik a készbe? Még mit nem. Majd ő tesz róla, hogy ez az út ne legyen olyan zökkenőmentes. Most végre kicsinálja ezt a pojácát.
Idegesen feltépte az ajtót, és kiordított a testőréért. A férfi futva jött a garázs felől. Hatalmas termetét meghazudtolóan fürgén futott. Zakója alól jól láthatóan kandikált ki fegyvere, amit pont annyira szeretett, mintha a saját gyermeke lenne. Maximálisan alárendelte magát főnöke akaratának. Kérdezni soha nem szokott, tette, amit parancsoltak neki. Utasítást viszont csak és kizárólag egyetlen embertől fogadott el, és az Boros Attila volt. Istenként tekintett főnökére, szava megkérdőjelezhetetlen volt, és megmásíthatatlan. Az életét adta volna érte.
- Gyere be. Sürgős dolgunk akadt. Csukd be az ajtót- szólt neki a férfi.
Csöpi kérdőn nézett körül a viharvert szobán.
- Gond van, főnök?
- Ja. Kibaszott gond van. Csak az van mindig.
Attila megkerülte a romokat az asztal körül, és a székébe vetette magát.
- Richárd viszi a holland szállítmányt.
- Értem főnök.
- Nem, nem érted.
- Nem értem főnök.
- Soha nem lesz jobb alkalom a mostaninál, hogy kicsináljuk végre. Most elkapom a tökét a nyavalyásnak- merengett a semmibe a férfi, majd hírtelen embere felé fordult- Most nagyon figyelj rám. Azt csinálod, amit mondok…
Mercédesz zaklatottan pakolt a szobájában. Hallotta, amint a férje kásás hangon a testőre után ordít, s ez a hang soha nem jelentett jót. Tudta, hogy ivott már, és olyankor mindig agresszív, kötekedő állat vált belőle. Ó, hogy gyűlölte, ezeket az estéket gyűlölte a legjobban..
Kristófot megvacsoráztatta, majd egy jó órás pancsolás után végre ágyba tudta parancsolni.
Már majdnem éjfél volt, mikor Attila előkerült. Jó néhány ital csúszhatott még le, mert az ajtófélfába kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni.
- Mé nem alszol?
- Nem tudok. Fáj a fejem.
- Persze!- horkantott nagyot a férfi- A fejed mi? Mindig a fejed.
- Feküdj le te is. Alig állsz a lábadon- nézett rá undorodva a nő.
- Nekem te ne ugassá, kisanyám. Ki vagy te, mi? Egy szar vagy. Ha nem lenne a gyerek, a fiam, már rég nem lennél. Olyat, mint te, százat is kapok bagóér, és azoknak nem fáj ám a fejük- röhögött fel a férfi, miközben nyáldarabok fröcsögtek a szájából. Lassan eltántorgott az ágyig, és lerántotta felesége takaróját.
- Bár, ha jobban megnézzük, ez sem rossz, ami itt van. Mára megteszi.
Mercédesz hiába akarta visszaszerezni takaróját, a férfi, erős kézzel tartotta.
- Menj innen, azt sem tudod, mit beszélsz. Részeg vagy, mint mindig.
- Ó nem kisanyám, annyira soha nem vagyok részeg, hogy ne tudjam, mit akarok.
Mercédesz felugrott, és az öltözőszoba felé próbált menekülni, de a férje belekapott hosszú, fekete hajába, és teljes erőből visszarántotta. A nő hanyatt esett. A válla nekicsapódott az ágy lábának, s a bordája hangosan reccsent. Felkiáltott fájdalmában.
- Ne ordíts, vagy kitekerem a nyakad. Mi a rossebnek van az embernek felesége, ha még ennyire sem alkalmas?- hatalmas pofont kevert le a nőnek. A haját még mindig húzva, az ágy tetejére hajította- Így! Ott a te helyed. Nem is vagy másra alkalmas.
Mercédesz alig kapott levegőt, annyira fájt a bordája, és érezte, ahogy válla kifordul a helyéből. Hangtalanul zokogni kezdett. Alig érezte, hogy férje letépi hálóingjét, és durván maga alá rántja… majd mindent elfedett a jótékony homály.
|
