Tengerszemű tócsákban fekszik
a halkuló délután,
moraját zúgja a
felkelő szélnek,
a nap zuhanása
sötét, csillag-pettyes takarót
ver fejünk fölé,
s ladikunk lomhán evez
e búzaszagú végtelen ölén.
Szemed fényei közt
halkan derengenek
a telihold ízű
hétköznapi szavak,
míg rajta ki nem mondott
gondolatok játszanak.

Kötél hidat vernék közénk
tűzből, gőzből,
életet adó leheletből,
bármiből ami nem tapad,
ami csak saját törvényének
köszönheti, hogy egyben marad;
nem erőszak,
nem vágy,
nem könyörgés,
nincs benne szemernyi kétkedés,
minek hulló zápora is megtisztít,
miből az élet ha
elindul, nem szökik,
nem sebez,
nem bánt,
csak kering egymás körül
és örökké tart a szál...

Üstökös színezi az éjszakát,
tenyér hever tenyér mellett
a fűben keresi támaszát,
közénk hullanak
a telihold mosolyú
hétköznapi szavak;
minden a régiben, és mégsem
úgy marad.