Tegnap mikor visszafele jöttem
a szokásos fagyizós sétából,
és leültem a kedvenc teremen,
hirtelen minden erő kifutott belőlem,
mint aki megérzi a közelgő veszélyt,
és már gyenge harcolni ellene.
Csak ültem ott, és egy szerelmes-
párt néztem, akik úgy voltak együtt,
ahogyan én talán soha nem leszek
senkivel, a lány a fiú combján ült
félig, mintegy aranyló ködfüggönyön
át láttam őket, az idő egyetlen percbe
sűrűsödött össze, és már nem
bántam, hogy nagyon elfáradtam.
Csak rettentő sok erő kellett
ahhoz, hogy felálljak, kitépjem
magam a térből, lányból-fiúból
napsütésből, és visszamenjek
a sötét, hűvös irodába, tovább
pergetni le a homokszemeket,
életem óráján, később aztán,
mikor jött a természetgyógyász,
és kérdezte, mi a baj velem,
mondtam, hogy úgy érzem
meghalok, ha itt maradok,
ebben az országban, sőt nem
is ezt a szót használtam,
hanem, hogy biztosan megölnek,
csak idő kérdése, hogy mikor,
és kérdezte, vajon a szívemben
érzem-e, hogy el akarok
menni innen, mondtam, hogy
igen, de mondhattam volna,
hogy inkább a zsigereimben
érzem ezt teljesen bizonyosan
a legkisebb sejtmagomig, mert
ott van a válasz a régen meg-
haltak éjfekete szemgödrében.
De végül csak hallgattam, hogy
a többi igazán nem olyan fontos. |
