Ha úgy vesszük, szerencséje volt. A háborút sebesülés nélkül megúszta. Józsi barátját, akit vele együtt vittek el, három hét múlva széttépte egy gránát. Ő a fogságban is feltalálta magát. Ügyes kezű volt, sakkfigurákat, szelencéket faragott, harmonikázott az oroszoknak, és így mindig kiügyeskedte, hogy jobb bakancsa, melegebb kabátja, nagyobb darab kenyere legyen, hogy kibírhassa. A legrosszabb az volt, hogy semmit sem tudott a feleségéről és a gyerekeiről. Azt a pár ügyetlen, kusza írású levelet őrizgette, amit még a fronton kapott Julistól, és minden este újra és újra elolvasta: „Hála az Istennek, jól vagyunk. A gyermekek egészségesek. Az árpa jól termett, a tehén megborjadzott. Egész nap imádkozunk a mennybéli Úristenhez, hogy legyen már vége, és épségben hazajöhess.”

Egy szeles áprilisi éjszaka egyedül szált le a vonatról. Senki ismerős nem volt, hogy az otthoniakról kérdezhette volna. Nem volt türelme reggelig várni, gyalog indult neki a majdnem húsz kilométeres útnak. Futott, elesett, sírva csókolta a földet, majd feltápászkodott és futott tovább.

Már messziről látta, hogy a konyhában világosság van.

Halkan zörgetett az ajtón.

- Julis, megjöttem, hallod-e? Hazajöttem.

Nyikordult a kulcs a zárban, nyílt az ajtó. Julis kezét a szája elé kapva, kikerekedett szemekkel hátrált, majd térdre esett, és sűrűn hányva magára a keresztet motyogta: „ Úristen, csakhogy vége van, jaj, csakhogy vége van! Hála a mennybéli Úristennek, hogy vége van!”, majd magához térve felugrott, és a férje körül kezdett sürgölődni.

- Te szegény, jaj, hogy nézel ki!

Hamar vizet melegített, ételt tett oda, közben mondta, mesélte az otthoni dolgokat: két ló, két tehén az istállóban, búza van elég a padláson, a házat az őszön újrazsindelyezte, és hogy ki halt meg, és ki került haza a háborúból.

- A gyermekek?- kérdezte Álózsi.

Az asszony szeme megrebbent.

- Alusznak, jól vannak. Hagyd őket, így csak megijesztenéd!

Megfürdette az urát, tisztát adott rá. Az ételt eléje tette és mondott tovább.

- Csak egy kicsit egyél! Jól fújd meg! Adnék kolbászt is, de nem merek. Egy hónapja jött haza Bajkó Pista, beevett töltöttkáposztából és meghalt. Vágok tyúkot holnap, majd abból eszel egy kicsit. Jaj, te szegény, de sovány vagy!

Jött, ment, tüsténkedett, de nem nézett az urára, csak lopva, ha úgy látta, hogy az nem néz feléje. Amikor már semmi tennivalót sem talált magának, leült szemben a férjével, és a szemébe nézve beszélni kezdett.

- Ide figyelj, Álózsi! Valamit el kell mondjak neked. Úgyis megtudnád. Kicsi a falu, mindenki tudja, de én azt akarom, hogy tőlem tudd meg!

Amikor elmentél, még azon a nyáron, a németek elvitték a lovakat is és az ökröket is. Nem volt, amivel behordjam a gabonát. Magamat fogtam be a tehén mellé, mert az megmaradt, de nem bírtam. Kértem komádat, hogy segítsen, neki megvoltak a lovai, de azt mondta, hogy csak úgy segít, ha én vele... tudod, érted, hogy mit akart. De én azt mondtam, hogy nem. Inkább éhenhalok, de én akkor sem. De más se jött segíteni, apádék se.Tudod, hogy sose voltak jó szívvel hozzám. A gyermekek meg éhesek voltak, sírtak. Muszáj volt. Nem tudtam másképp meglenni. Egyedül voltam itt, idegenben. Apámékhoz se mehettem, ők még úgy sincsenek. Hát így volt. Segítségért fizettem, ahogy tudtam...Ahogy ők akarták. Mert nemcsak a komád volt, mások se tartottak többre. Én csak így tudtam megélni. Amikor elmentél, akkor volt Erzsike másfél éves, és a kicsi Józsi a hasamban. Most öten vannak. Ne kérdezd, melyik kié, ne ölj vele! Úgyis megtudod, mindenki tudja a faluban. Most elmondtam. Hát lássad, mihez kezdessz! A ház a tied, minden a tied. Döntsd el, hogy mit csinálsz! Maradsz-e, vagy elmész, úgy ahogy jöttél, itthagysz minket, és mi megleszünk úgy, ahogy eddig voltunk. Vagy megölsz, vagy elkergetsz, lássad! De a legjobb az volna, hogy megölj, mert ha elkergetsz, nincs ahova menjünk, csak a Marosnak, és ha te elmégy, és itthagysz, akkor ennek soha se lesz vége, és akkor én egyszer úgyis elpusztítom magam....