| Töprengés
Ülve nézek szerteszét
Az est sötétkék egén,
Közben távol járok,
Fenn, lenn egy messzi tájon.
Mélázok és gondolkozok,
Sokmillió apró és nagy dolgon,
Nem érthetik azok, kik,
Magukat sem ismerik.
Úgy érzem most magam,
Mint bárki más soha,
Egyedül, elhagyva, megbántva,
Kiért nem jönnek soha.
Mélabú ül arcomon,
Bárhol járhatok,
De egyet nem feledek soha,
Mit el nem felejtenek sokan:
„Hiszem, hogy egymást szeretve,
Egymást megértve könnyebb lesz élni,
S bármi sors állna is elénk,
A boldogságot el tudjuk érni!”
2004. március 13.
|
|
|
|
|
