A fiú mondta, hogy menjünk be
a fák közé, az erdőbe, mert
mutatni fog valamit nekem.
Ezt az elcsépelt, milliószor
elhangzott mondatot volt
képes mondani, de én nagyon
naiv voltam, nem gyanakodtam
semmire, csak mentem utána.
Magamba szívtam egészen a
fák friss, tiszta zöldessárga
illatát. Kifulladtunk mindketten
mire odaértünk egy kis dombhoz.
Megfogtuk egymás kezét hirtelen.
És akkor egészen furcsa dolog
történt: kívülről kezdtem el
látni magunkat, mint egy filmen,
mintha már megtörtént volna régen
úgy mentünk fel a dombra, a
fiú magához húzott szorosan,
erősen átölelt, a levegő
kipréselődött kettőnk közül.
A száját a számra tapasztotta,
behunytam a szemem, mert
olvastam, hogy ezt így kell,
és zuhanni kezdtem befele,
majd kiestem, és újra kezdtem,
pulzáló és lüktető csillagok
röpködtek a fejemben,
pedig fényes nappal volt ...
És csak azt az egyet kívántam:
soha-de-soha ne hagyja abba,
csináljuk meg még nagyon sokszor
és ő is ezt akarta: sokszor
csináltuk: zuhantam és kiestem,
ki és be. A szám megtelt nyállal,
az ő nyálával, egészen az
agyamig, már kezdett benyúlkálni
a pólóm alá és láttam a
szemén, hogy többet is akar,
de mondtam: már biztosan
vár anya és elszaladtam ...
A kis fehér papírhéjú cipőm
így is csuromvizes lett,
a sáros avarban. |
