Voltam egykor. Kevély. Földön kiéltem dühöm Átgázolni se resten emberen, vízen, tűzön Ütöttem hirtelen szóval, s mi számba akadt Sok gyenge lélek tépve, miattam szétszakadt
Végül, mint gyűlölt végeztem, falnak veretve Süllyedő koporsóm fájához szegezte A Feledésre Bocsátó vértelen tagjaim S göröngy hullott elég eltemetni arra mind’
Elhallgatott a kántáló pap, a szertartás zaja Oltárfedélként borul rám szikkadt, örök éjszaka Már elnyugod’t, nem bánt gyilkos hajsza, megölt Csak halvány gyertya fényét lobbantja fel elől
Új halottra készül a néma ravatal S a testbe bezárt lélek még balgán küzd, kapar Süket szentek előtt sírva kér, könyörög Hangját elnyomja, az őt sirató zene zörög
Reggelre kisimul, koszorús lesz a hant Biztosan őrizve csöndes rabját alant A valóság ím, ez marad, mintegy jelül Csak árnyak küzdenek még hiába felül
Rohantam egykor. Most várok. Epedve Talán fejfámra ismét odaszáll a lepke S eljő hozzám kincsem, szép Zsuzska angyalom Bárcsak élhetnék még! Várom, várom nagyon!
2008-05-05 |