Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…
Olyan hitványul szédülnek halálba emberek
Azért, mint börtön falát tapogatva menjetek
Nyirkos-mohos köveit hálásan csókolva
Feljajduljatok bátran, mikor véresre csíp bolha
Köszönjétek őt, mert még élni valóért mozog.
Taposni jók csak a földre elhullott tobozok
Vagy szobadísznek, elaggott szülők fényképéhez
Nekem ne mondd, hogy az emlék szebbé tesz
Ódon illatú ámítás, újabb zár börtönrácsodra
Hisz vakon születsz, s halsz, viszed-e kevésre vagy sokra
Azt is fölötted, újságot olvasva döntik el
S léted babja mosni, főzni tartott ölben kikel
De hamar letűnik az az édes kicsi csillag
Magolni görnyedhet, leckét sötét estig írhat
Az asztal fölött csöndboholynál egyéb nem terem
Visszanyelt szótüskék bizsergnek lázas tenyeren
Azt hiszi, kész, csak lázad, próbál szerelmet
Melyek csak ismét csöndes fogságba terelnek
Bolond módjára reménykedsz még mindig
Hogy szép lesz, ha véget ér, szemedbe hintik
Ezek az ócska, kiszolgált, hazug hétköznapok
Sebeidre hamis varázsgyógyszert kuruzsló papok
Mégis túléled valahogy, jámbor és hiszékeny vagy
Óh, nagyon. A lángsugarú nyár is egyszer megfagy
Szertelen csatangolásaid heve szokásba nyugosz
Egyre többet jársz temetőbe, szikkadt koszorúhoz
Ti is, mellettem versenyt futó múlandó árnyak
Hátaitokról az emésztő, farkas-kor letöri a szárnyat
De nem mondom, hogy megálljatok, menjetek
Feszüljetek rácsaitoknak hiába, s roskadva reszketeg
Várjátok a véretekből, büntetésből szívogató bolhát
Mert lenni nem mertetek igazán, csak, mint szolgák
Hajlongva jajveszékeltetek mindvégig az úton
Süket füleitekhez közel, hogy meghalljátok, ordítva súgom:
Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…