Elfáradtam. Testem őszbe fordult,
lábaim gyengék, a végem kondul?!
Szívem akadozik, tüdőm hörög,
fejemben temető avarja zörög.

Szemem előtt pereg eddigi életem,
a mennyből hallik szeretteim éneke,
úgy érzem, hogy már epedve várnak reám,
de ekkor mindig megjelenik egy leány,

kinek szeme azt sugározza: „Maradj még!
Neked még sokáig nem lehet itt a vég!
Hogy ily hirtelen elköszönj, az nem lehet,
szeretném, hogy még unokádat is neveld.”

És a lány esdő, búzakék szemét látván
erőt gyűjtök ismét unokámat várván,
de nem tudja azt senki, ami én érzek,
naponta teszek erőszakot a léten.

Közben egyre csak hallik fentről a hívás,
ilyenkor őrlődöm, kerülget a sírás,
mit is tegyek, kinek engedelmeskedjek,
erre kell nekem naponta megfelelnem!

Már félholt lélekkel, de teszem a dolgom,
meggyötört testemen a lét nyűgjét hordom,
erőm apadozik, mint hőségben patak,
de e világhoz még ragaszkodik agyam.

Iszonyú fáradtság gyötri a testemet,
a világ gonoszai ölik lelkemet,
annyira, hogy már életkedvem is elszáll,
számomra az időkerék lassan megáll.

Elfáradtam. Én már nem akarok semmit,
gyötrelmemen nekem már semmi sem enyhít,
engedj elmennem, te búzakék szemű lány,
meglátod, mindenkinek így lesz jobb talán.

Tudom, te szerettél engem csak igazán,
Üzenek neked naponta égi zongorán,
hogy veled leszek mindig; tudnod kell,
én téged soha, senkiért nem hagylak el.

Lelkedhez nekem oly erős a kapocs,
de engedj el kérlek, erről szól dalom,
testem-lelkem nekem már csak gyötrelem,
számomra ez a világ már förtelem.

Engedj elmennem, be búzakék szemű lány,
értsed meg végre, engem már hív a halál,
segítsd meg utamat végre elkezdeni,
engedj el, érzem, nekem már el kell menni.

Te búzakék szemű, te áldott leány,
halld meg hát végre az esdeklő szavát,
engedj el eszeddel, szeress szíveddel,
engedj el engem, engedj el, engedj el…