| A viharos vizek soha sem csitulnak, és a zaj, mit testük heve a világ hajszálvékony húrjain játszik, betölti az üres égboltot. Ez volt az első, amit megtanultam itt. Itt, messze mindentől és mindenkitől. Nem telik el úgy éjszaka vagy nappal, perc vagy másodperc, hogy ne búgna örökösen, a felemésztő körforgás szonátája. Semmi nem változik igazából, és a változás is állandó. Visszatérő, körkörös, meggátolhatatlan. Mind a mai napig le tud nyűgözni, ahogy megtelik a levegő a zörejekkel, halk suttogásokkal, ahogy a szél, körbefon gyöngéd karjaival, a fülembe kacag, és hírül viszi sóhajomat a távoli erdőknek. Ők morogva, nyugodt imbolygással értékelik a hallottakat, néha valamelyikük felköhög, madarak reppennek az égbe, de én ebből mit sem tapasztalok, két éve, hogy vak vagyok. Két éve, hogy nem azt látom, mit lehetne látnom, két éve, hogy az írisz nem hisz többet semmiben, és nem engedi magát befolyásolni, két éve már, hogy meggyűlöltelek titeket, s az örök, állandó semminek, a vakfoltnak a fejemben, hiszek. Emlékszem rátok, tudom milyenek vagytok, s mielőtt én is olyanná lettem volna, megtettem azt mivel beleolvadhattam a világotokban. Engem nem a körülmények árja vetett itt partra, én magamon szenvedtem hajótörést, én magam vagyok a lék, én magam vagyok az első és az utolsó fejszecsapás, amit a hajótestre mértem. Én magam pusztítottam el vágyaimat, hogy ők ne tudjanak már összeomlani. Most kérdezzem meg bárkitől is, hogy van-e értelme ennek az egésznek? Kérdezzem meg tőletek, hogy kitől fogok segítséget kapni, fussak még tovább ezen a zöld gyepen, ahol minduntalan a saját lábnyomomban botlok meg? Ó, ha látnátok a barna fakerítés mögött azokat a csodaszép, mélyzöld fákat. Ó ha valamit is hallanátok a nimfák énekéből a háztetőkön. Ó ha egy pillanatra is alámerülnétek velem, láthatnátok, milyen képlékenyek is az elveitek. Ó ha tudnátok azt is, hogy mit nem tudtok, ha minden kilégzés előtt elgondolkodnátok, vajon tudok-e majd belélegezni. Rádöbbennétek, hogy milyen felesleges is magatokkal foglakozni, hiszen a végeredmény ugyan az lesz, talán megértenétek hova vezet az az ösvény, ami miden út mellett ott siklik a bozótok között, ráébrednétek, hogy soha sem tudtok teljes biztonságban hátat fordítani mindennek, és nem maradna más mint elveszni, meghalni és még egy megkeseredett, makacs és boldogtalan utódot a világra testálni, ki majd alábukik, de nyitott szemekkel, s elkápráztatja a víztükör másik oldala, és a mindig éhes birtokvágy nem engedi majd lélegezni, s holtan üt lyukat azon, miért az életét adta.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|
