A testeden át. A testeden át jutottam át ide, ahol most vagyok. Olyan kevés történt, de mégis olyan furcsa színe volt. Ezt mind valaki akarta, nem mi, nem is tudom ki.
Elmondom. Csak úgy feküdtünk ott, mintha, mintha semmi dolgunk sem lett volna: sem egymással sem a világgal; mint amikor egy nyári reggelen felébred az ember és tudja, hogy amint megmozdul kiveri a víz; és pont úgy ahogy azon a nyári napon tudjuk, hogy a dolog már viszafordíthatatlan, hogy előbb utóbb muszáj lesz megmozdulni, csak épp elodázni lehet, úgy tudtuk mi is - én legalábbis tudtam - hogy hiába nem mozdulunk. Szóval azt hiszem, a tested zavart akkor. Féltem tőle. Féltem hogy felkelt bennem valamit, valamit, amit nem tudok legyőzni, valamit, amit már máskor sem tudtam, valamit, ami annyiszor megbánásra késztetett. Akadály volt ez köztem és közted: egyszerüen nem akartam, hogy megfulladjunk; hogy ez az egész megfulladjon a testiségben.
Van hogy megtalálunk szavakat, csak úgy a semmiből, érezve, hogy azok valamiért jók, hogy visszatükröződései a világmindenség falán mindannak amit gondolunk, amit érzünk, hogy hátteret adnak cselekedeteinknek és tetteinknek, hogy amit tettünk az az ezen szavak által már régen kiásott mederben folyt, és csak később találjuk meg utunkat hozzájuk, csak később jövünk rá, hogy ők irányítottak minket, hogy minden úgy történt, ahogy kellett. Mert minden úgy történt ahogy kellett.
Azután olyan aranyos volt az egész. Egy őserdőhöz hasonlított, igen. Zölden, párásan, nedvesen. Olyan aranyos voltál.
Csak egyre közelebb bújtál, de egy pillanatra sem árultad el amit igazán akartál; hogy én kellek neked. Homlokok értek össze szelíden. Nem, nem... Talán ezt sosem leszek képes leírni úgy, ahogy volt.
Sokáig nem értettem, hogy miért. Azt hittem, hogy talán majd egszer rájövök, hogy hogyan kell kifejezni amit igazán érzek. Azt hittem, hogy csak én vagyok képtelen rá. De rájöttem, hogy ez rajtam kívül áll: pont úgy ahogyan az emberi szenvedés, ahogyan azon szenvedés, ami ezután következett, verbalizálása is szükségképpen kudarcra van ítélve; ugyanúgy az a vágy is megfoghatatlan, ami elsodort. Mint a víz, ami ledönt, ami megtisztít, ami megéget, ami megfagyaszt, ami megtölt, ami megölt és ami menthetetlenül kifolyik az ujjaim közül, akárhányszor csak meg akarom ragadni. Tudod, ha a jobb oldalamra fordulok itthon, egyedül az ágyamban, még mindig átjárja az az érzés a testemet. Mintha valami le akarna húzni. Mintha valami a farkamba vonzaná a szívemet.
Már hetek óta nem aludtam a jobb oldalamon.
Párizs nekem a magány városa lett. Ez a kegyetlen világ csak egy porszemmel, egy apró porszemmel választott el attól, hogy nekem is a szerelemé lehessen; egy darab, ami a részem volt és itthon maradt, egy darab, ami hiányzott belőlem, és hiányzott Párizsból is: egy szempár. Két istenverte zöld szem hiányzott abból a retkes Párizsból, igen.
Nem hihetted hogy ezt megmondom neked. Hogy pont neked. Talán én más világban élek, mint te, mint ti: egy olyan világban, ahol megértenek, ahol kitalálják mit érzek, ahol ismernek, ahol szeretnek; pedig tudom, hogy már régen elvesztem: beburkolóztam, és az a fal amit építettem már jó ideje átörhetetlen. Ami kint van, talán beszűrődik a réseken, de ami bent van, az sosem juthat már ki: és csak vergődhetek a saját szerelmemben, abban a szerelemben, amit neked szántam.
Sose mondtam, de amikor először megéreztem az illatodat, amikor először táncoltunk együtt, már akkor tudtam, tudnom kellett, valahol mélyen, valahol a szívem és a farkam között, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki ilyen hatással lett volna rám. Nem azért mert szerelem volt első látásra, nem is azért mert féltékeny lettem volna valakire, aki megkaphatott, mikor én nem. Egyszerűen csak megőrjítettél.
Homlokaink, orrok és azután ajkak. Csak olyan tétlenül, ahogyan a tollpihe földet ér; olyan üresen, mint a némafilmben a robbanás. Hangtalanul, de élesen; lassan, aranyosan, de aztán olyan hirtelen ott volt, mintha a vonat - amin együtt utaztunk a pusztaságon át - egy döccenése hirtelen egymásba bújtatott volna minket. Taposson meg aki haragszik rám ezért: nem fog fájni. |
|
|
|
|
