Énsűrítményem

Anyám apám alkotott amorális alkonyon. Arcpirítón

árvaháznak  átadtak,  átsuhanó áldozatként, átokként.  Almélkodón

bambultam banális bánatomon, bereteszeltem bátortalan, bántalmazott bensőm.

Cinikus cinkostársukként centralizáltam cudar célzatom.

Csecsszopóból cseppenként csalafinta cserfes csemetévé cseperedtem,

dacos dúvadból  dőre  dühöngővé differenciálódtam dzsumbujomban.

Ellenérzések emésztettek, ezért edzettem esendőségem: elkerültem embereket.

Felindult fájdalmaimon  félénken, fejetlenül fejlődtem felfelé,

gettóból gürcölve gazdagodtam  gúnykép-éngrafikonomon.

Gyalázatos gyomnövényi gyakorlattal gyarapodtam gyalulatlan.

Hagytam hosszasan hozzáláncolni hévemet hűtlen  hódítóimhoz. 

Illuzórikus iskolákban igyekeztem  idealizálni  ismérveimet, ismerettáramat, így

jutalomdíjul jófejű,  jóravaló, joviális  jellemmel jeleskedhettem.

Kagyló-karanténom kinyílt, kebelbarátom-kedvesem kérte kezem,

lakodalmam limitálta lángolva lobogó letargikus lelkemet.

Mára menedékhely minden mocsoktalan minutum, művészetek, melyek

nagyítólencséjén nézegetek neves nüánszokat, nemzedékeket.

Nyüstölődök nyomasztó nyomorék "nyuszikámon".

Óbégatva, ó odalökte orv orvostudomány: "oszt óvjad!,

öleld!, őrizd önállótlanodat! Önelégült, önző, önvádló, ördög, őrlődj!

pánikolj!" Pusztult pályaudvarom: porontyom piramisnyi panasza.

Reménységem renegát repeszdarab, ráadásul rovásaimon,  rajzaimon,

sokszínű sommás sétautaimon, senkinek sikoltva-süvöltve,

szántszándékkal  szárnyalok szemlecsukva, szárnyaszegetten.

Támaszpillért taktikázok tétova-tolvajként talajtalanul,

ugrásnyira úriember uracskám utópiája újraéled, útilaput

ügybuzgó ügyetlenkedéseimre ügyelően üzen, überelem.

Vágyódó vers-rajz-szoborszerző vászonnép vagyok,  veszteségünkben.

Zengjen zeneszó zenitemen.  Zárszóm: zabigyerek zérón,

zsombékomon zsolozsmázzatok zsúfolásig!

Gárdony, 2008. május 14,

W. Kovács Krisztina 

 /Welentze/