Mire leszállt az állomáson, lassan felhők borították el az eget. Csepergett az eső, de hamarosan abba is hagyta.
Csak az anyja volt a parkolóban. Köszöntek, de szótlanul szálltak be a kocsiba. Carmen anyja nem szeretett vezetni. De néha kénytelen volt, mint például most.
Lassan hajtott a kisváros utcáin. Szombat volt, a város kihalt. Az emberek leginkább a családjukkal voltak, a kertekben tettek-vettek.
-Apád a kertbe van. Tavaszi nagytakarítás. Az idegeimre megy vele. Szólalt meg Carmen anyja.
-Majd akkor kimegyek köszönni neki. Carmen csak mosolygott, kicsi korától kezdve inkább apás típus volt, és sok mindent elnézett az apjának amit az anyja nem.
Leparkoltak a ház előtt. Kedves kis ház volt, Carmen, mint egyetlen gyerek mellé szülei soha nem építettek nagyobb házat. Tökéletes volt hármuknak.
Carmen anyja segített kivenni a bőröndöt. Majd bementek a házba.
Valahol mindig örömmel tért vissza, a falakban érezte az eltelt éveket. És érezte a ház illatát is. Minden házhoz külön illatot társított. Volt olyan ház amit fa lambéria borított. A fa és a lakk keverékét mindig szerette. Az ő házuknak mindig orgona illata volt. Anyja egy különleges légfrissítőt használt. Tavasszal és nyáron pedig élő orgonavirágokat rakott vázába. Carmen nagyon szerette ezt az illatot. Felvitte a szobájába a bőröndjét. Furcsán üres lett miután elköltözött. Valahogy már nem érezte magáénak.
Eltűnt minden emlék. Pedig itt töltötte gyerekkorát. De csak a bútorok maradtak. Leült az ágya szélére és eszébe jutottak pár régi emlék. Megrázta a fejét. Mára elég volt az emlékekből Ádámmal. Átöltözött, kiment a kertbe. Az előkert kicsi volt, tavaszi, zöldellő fű fedte. Egy öreg göcsörtös almafa állt a közepén. Idén tavasszal is kihajtott. Már vénséges vén volt. Carmen apja mindig mondta hogy a következő tavasszal már biztos kiszárad. De a vén fa maradt. Lassan sétált hátra a kertbe, hallgatta a fű surrogását a talpa alatt, beszívta a friss fű illatát. Már látta a füst felhőket ahogy a szürke ég felé kanyarodtak. Sokat gondolkozott azon, hogy mihez hasonlítsa az ég szürkéjét, de sosem talált rá jó kifejezést. Az ón szürkét mindig olyan mesterkéltnek találta. A többi meg talán említésre se volt méltó. Apja alakját látta, ahogy hajladozik, és az elszürkült leveleket és a gazt rakja a kis tüzekre amiket a hátsó kertben gyújtott. Vagy meghallotta, vagy csak megérezte, de apja hátrafordult, ránézett és elmosolyodott. Carmen az apja nyakába ugrott.
-Szia kicsim.
-Szia apu! Carmen imádta az apját, és ezen az anyja valahogy sosem tért napirendre. Ő mindig is egy kis hercegnőt akart nevelni lányából, és bár Carmen gyereknek elég fiús volt, mire megnőtt valóban nőies lett, csakhogy addigra már túl nagy volt hogy babusgatni lehessen.
-Jól vagy? Minden rendben a nagyvárosban?
Carmen elnevette magát, az apja és a nagyváros, valamiért mindig így hívta pedig ő is ott dolgozott, amíg nyugdíjba nem ment. De mindig ezt éreztette vele, hogy az Ő Kislánya elment a Nagyvárosba.
-Persze hogy minden rendben. Megy a meló, jó a társaság, minden oké.
-Akkor jó ha jó. Mondta apja mosolyogva.
-És…biztos hogy nem akarsz…
-Apa, ezt már rengetegszer megbeszéltük-vágott apja szavába Carmen- nem költözök vissza. Mondtam már hogy nem adom fel amíg véghez nem viszem amit elkezdtem.
Apja keserédes mosolyt villantott fel.
-Hát, ez az én lányom, nem adja fel az álmait.
Elindultak vissza a házba.
-Tudod…tudom, hogy sosem költöznél vissza, de, hiányzol. Üres nélküled a ház.
-Tudom apa, de neked és anyának is el kell fogadnia, hogy felnőttem, és megpróbálom a magam életét élni.
Apja hallgatásba burkolódzott. Majd szembefordult lányával.
-Még sosem meséltem el neked, hogy miért kaptad a Carmen nevet igaz?
-Hát, gyerekkorod óta rajongsz spanyol országért, többször jártál is kint, gondoltam…
-Ó, hát persze ez is, de nem csak erről van szó.
Carmen meg lepődött. Sosem gondolta hogy több is áll a dolog mögött.
-Tudod-kezdte apja- Még viszonylag fiatal voltam, anyáddal még nem voltunk együtt, akkoriban egyetemre jártam, és egy tanulmányi úton voltam spanyolországban.
-Ott ismertem meg Carment. Számomra a legszebb nő volt akit valaha láttam. Egy kis utazótársulatban volt színésznő.
Carmen ezúttal már felkapta a fejét, színésznő…
-Igen, furcsa egybeesés, sosem hittem volna, hogy te is ezt a pályát választod.
-De, visszatérve Egyetlen előadásra keveredtem be valahogy, de elsőre beleszerettem. Hogy ő belém szeretett-e? Hát nem tudom. Két hónapot voltam spanyolországban, ebből egy hónapom arra ment el, hogy őt próbáltam meghódítani. Minden nap ajándékot vittem neki. Virágot, bon-bont, sőt, ékszereket is.
Kisandított Carmenre, cinkos vigyorral.
-Anyádnak el ne mondd, ha meg tudná megölne, rá sosem tepertem ennyire.
Mindketten elnevették magukat. Örült neki, hogy egy ilyen titkot oszthat meg apjával. És valahol vicces volt belegondolni, hogy az apja is volt szerelmes fiatal, és így loholt egy nő után.
-És, a végén megszerezted?
-Ó, meg, mondhatjuk így, egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, amit most inkább nem részleteznék-mosolyodott el az apja-aztán eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
-A társulat egész egyszerűen tovább utazott Madridból. És ő egy szót sem szólt nekem.
-Tudod, a legvalószínűbb hogy csak kihasznált. De mindmáig szeretném azt hinni, hogy szeretett, és csak azért tűnt el egy szó nélkül, hogy mindkettőnknek könnyebbé tegye az elválást. Mi sosem lehettünk volna együtt. Ő nem hagyhatta ott a társulatot, nekem pedig a családom sosem engedte volna hogy spanyolországból hazahozzak egy országot járó, haknizó színésznőt.
Elmosolyodott. Fáradt, öreg mosoly volt, de Carmen látta, hogy jól esik neki visszagondolni a régi szép emlékekre.
-Róla kaptad a neved. Anyáddal sok vitánk volt egyébként. Nem akart neked külföldi nevet adni. De annyira kötöttem az ebet a karóhoz, hogy kénytelen volt megbékélni vele.
-Apa..
-Igen?
-Miért mondtad el ezt most nekem?
-Tudod, mindig úgy gondoltam, hogy majd ha „felnősz”, akkor elmondom neked. És nem is vettem észre hogy elrohantak az évek, és hogy lett az én kislányomból felnőtt nő.
-De ugye tudod hogy ez nem változtat semmin, nem maradok…
-Tudom persze, épp az ellenkezőjét akarom ezzel mondani. Végre talán tényleg megértettem hogy felnőttél.
Átölelték egymást és ebben az ölelésben minden benne volt. Carmen, és a gyerekkora az együtt töltött évek, ahogy felnőtt a családi házban, ahogy elkezdett totyogni kisbabként, és amikor már az első osztályt kezdte az iskolában, mikor biciklizni tanult elesett és apja vitte haza az ölében a vérző térdű kislányt. Mikor először ment középiskolában, és először ment el randizni, egy olyan „igazi” randira. És az is mikor elköltözött, és a megmásíthatatlan tény. Hogy felnőtt. Apa és lánya ölelésében benne volt a szeretett a tisztelet, és a féltés. Kézen fogva mentek be a házba, készen volt az ebéd.
Carmen a hétvégét a szüleinél töltötte, majd ismét vonatra szállt, hogy visszatérjen lakásába.
Hazafelé már Gáboron járt az esze.. |
