Égett az arcom, ahogy mentem a búzaföld mellett. Napszemüvegben, mégis hunyorogva, éreztem, izzik köröttem a levegõ. Meleg szél járt a prérin, hajamba kapott, visszafordulásra késztetett. Nem hallgattam rá. Csak mentem, mentem, mert úgy gondoltam, soha, semmit nem adhatok fel, ami békét csöpögtet belém. A tág tér, a békesség otthona. Megbocsájtani, elfelejteni, megérteni, erre hívott a széles határ, a kékségét oldani próbáló égbolt.
Annyira szükségem volt a szabadságra, mint a kicsi kavicsnak, amely leválni igyekszik az õt markában tartó kõdarabnak. Milyen is ez a szabadság? Nem mentes a viharoktól, sem a hétköznapok megúnt pántlikájától, amely a végóráig vezet, de valahogy fölé emelkedik, kitárja a szíveket, megtisztítja az elmét.
Az izzás rám hajolt, szívta erõmet, de nem tudott gyõzni.
A búzaföld magához vont, marasztalt, és ringott a szélben.
Eszembe jutottak álmok, olyasmik, amilyeneket filmekben mutogatnak: sétálni odabent, a hintázó búzák közt, végigsimogatni õket, és leheveredni a szikrázó égbolt alatt. Csillogott, mint ékesen kirakott kupola, ahonnan a napsugár köszön le a gondolataiba merült vándorra.
Alattam a földút illegett-billegett. A kövek jöttömre szétugrottak, megzavartam õket a kényelmes napozásban.
Távolból házak kacsintottak és a hegyek szürkés kéken kukucskáltak.
Az út mentén álló jól ismert, csenevész fa, meghajolt, és találkoztam egy napraforgóval is.
Nem láttam tisztán a tornyosuló felhõket, de éreztem árnyékát. Nem láttam a repülõket, de hallottam zúgásukat. Nem láttam a madarakat az égen, csak árnyékukat a földön.
Nem láttam a meginduló esõt, de fürödtem benne.
Hazatérve a pár szál letépett búzát szemem elé tettem és hinni kezdtem abban, hogy elõttem a szépség csodája, csak észre kell venni.
Ekkor dörrent hatalmasat az ég, s a hirtelen jött öröm lehúnyta szemét, mintha sose lett volna.