Aluljáróban állunk, a szádra gondolok,

de nem nézem meg. Esetlen helyzetben,

esetlenül kérlek, hogy pár pillanatra fogd meg

a szatyrom – nejlon, benne az elmúlt évtizedek,

egymásnak háttal, kerekasztal ez is, hallgatag

kerek -, amíg megigazgatom a sminkemet.

Kikattan a doboz, tükörben – háttal megint –

idegen emberek, őket könnyebb nézni. Rád

nem merek. Add nyugodtan vissza, kész

vagyok, mondom én, és bár lehetne, de nem

hagyom, hogy megérintsd a kezem. „őrzöm

a sejtjeim, őrzöm a tudattalant, a nemlétet”,

ez rohan át a fejemen. Melletted. Most ne

szállj kocsiba, ha jég kopog az ablakon,

még azt hinnéd, én vagyok. Elmosódom

a neszekben, nyomot alig hagyok. Az ajtó

közöttünk, az megmarad. Kilincsekre tévedt

ujjak, szidol. Nem nyitok. Sem kaput, sem

ablakot. Magam bámulom a tejüvegben. Igaz

és szánalmas, tanutlan szeretlek: általában egy,

de most kettő az egyben.