| Hasonlóan ostoba volt az a karmozdulat, mellyel eltávolítottad magadból azt a valakit, akinek szólnak a csengő végű botokon a litániák kezdeteit felütő hangzósorok. Add, hogy neked legyen igazad, nem fogok lyukat ütni a falba dühömben, de nem is adom oda többet neked már azt, amit eddig ingyen és bérmentve használatodra bocsátottam. Önzetlenség, vagy nevezzük inkább, dühöngő haragom elfojtott, megvigasztalásra váró, cseppnyi lehelete által kifutott óhajnak. Nézd, hogy távolodunk az erdőtől. Fagyos lett a csend, valami betakarta a napot, mint betakar a föld mikor elveszve, a világtól megszabadulva, nem ölel, hanem elfed, mert egyedül maradtál. Nincs ott senki, s a tudat, hogy lehetett volna, majd később fog csak fájni, s akkor majdnem, hogy belehalsz. Most ki röhög kin? Én még a hegycsúcsok felett reszkető levegő tükrének felkavarásával vagyok elfoglalva, s a víz lassan majd simára csiszolja a tekintetem, még karcol. De te is megtehetted volna, csak ajkad túl forrón vágyott hallani, mit eddig csak magának mondott a tükör előtt. Magadnak hazudtál, és ha jóindulatúnak is tartod tettedet, tévedsz. Ádáz volt minden lenge szellőben elsuhintott kavics, hogy szememmel elhitesd a fodrokat a vízen, valami műszer volt csupán a környezet, s indikátor volt a tett. Mire is volt jó ez az egész? Próba? Azon már rég túlvagyunk, ki vagyunk már próbálva, az élet gépezete programokat futtat, s ha nem is te, de már végig futtattak valakit azokon a nyáklapokon. Nevetséges. Nem lehetsz ott mindenhol, mert egyszer csak elfogysz, onnan is ahol igazán megbecsülnének. Hidakat égetni, lassú tűzzel is bűnnek minősül, sőt ha a kezedet nem is te mozgatod, csak kinyújtózol, észre veszed, hogy a szavak raja körbezsong, zeng, s dühösen felhasít ha nem becsülöd meg őket. Igen, vannak akik harcnak nevezik, csatának, melyet nem lehet megnyerni csak túlélni, mint az autópályán futó, szaggatott fehér csíkok, melyek életekről döntenek. De ma hallgattál utoljára.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|
