Mélyen eltitkolt vad szerelmünk
barátsággá változott,

te nem tudod, és rég nem érzed,
lelkem érted, kárhozott.
Nem hallod, mert nem akarod,
a kárhozott lélek kiált,
Nem hallod, mert nem akarod,
mikor érted súg egy imát.
A gyémánt szív lassan elporhad,
sík üveggé változik már...
Sebzett lelkem csak halkan súgja,
ez a végzet. Folytatni kár.
Nézz a csillagokra búcsút keresve,
és egy hulló csillagot látsz,
Feléd repül, énekelve, és nevetve,

kacagsz, semmi nem bánt.
A földről tépsz egy kék nefelejcset,
tudva, sosem hervadó virág,
A fénylő csillagokkal együtt érzed,
Ránk vár a csoda szép világ,

Egymás kezét lágyan megszorítjuk,
mi el nem válunk „ soha már”!