A kopár magány útját álmodozva jártam
Sötét erdőn hegyek ormán a jelet vártam,
Átkom szele súgott fülembe
Álmodd a jót, éldd meg a gyönyört.
Kalandor voltam ki világot jár
Nappal aludtam, a holddal keltem, tűrtem mi fáj.
Kerestem az utat melyen járni vágytam
S hol láncok helyett a szabadság volna béklyóm.
Harcos lettem ki hódítani akar
Nem törődöm a gonddal bajjal
Seregem, a holtak élén tartok a biztos halálba
Hol talán megnyugvást nyerhetek.
Állok kihalt váram tornyain, s messze-messze nézek
A csata elveszett, s most egyedül maradtam reszketek, félek.
Fekete holló vájja vitézeim szemét
S az ő vérük áztatja ezt az átkos földet.
Fagyos tél van, fázom, s a remény már nem melegít
Talán a megváltó halál édes álomba szenderít.
Csak fekszem a havon, s a borízű mámort ízlelem
Álmodom szépeket s már nem fáj a csontig hatoló hideg.
Teljesen átfagyott a tőröm mi a bőröm alá hatolt
Úgy fekszem a kék ég alatt mint akit sírásó hantolt.
A vérem még meleg, s csak folyik ki a fehér hóra
S elcsúfítja eme tiszta szűzies színt.
A lelkem már megbékélt, nincs bennem gyűlölet
Már birtokba vett a régen várt révület.
Csak fekszem és álmodom nyitott szemmel
S nézem a csillagos eget s a sötét éjszakát.
Szeretem a csendet. Már csak a szél süvít s én lélegzem
Dobban a szív, összeszorul s rájövök vétkeztem.
Bűnöm mint a tenger, mossa elmém. Megbántam.
Megbocsátást remélek, s nyugalmat.
Nincs is már hideg s vértem sem nehéz
Nem fájnak vétkeim a tudatom elvész.
Lehunyom szemem s lélegzem utolszor
S végre megtaláltam az utam.
|