1

Lassan, kimérten felemelte a jobb kezét, jelezve, h kussoljunk, bár akkor már mindenki csak rá figyelt. Aztán kipöccintette a mutatóujját, és néhány szót görgetett át az ajkain. Nem igazán beszélt, mintha inkább csak szavakat tett volna egymás mögé. Az egész olyan valószínűtlenül hangzott, komoly értelmezérsre volt szükségünk, hogy felfogjuk amit mondani akart - már ha akart valamit egyáltalán.
- Mindent csak a maga helyén... - mondotta, azután szünetet tartott. És amikor már attól tartottunk, hogy ennyi lesz csak a mondandója, kigurgulázott még egy szót: - szeressetek.
Aztán el is tűnt az életünkből: pont úgy, pont olyan síkosan, olyan váratlanul - bár mind tudtuk, hogy ez be fog következni -, ahogy kimondta ezt a mondatot. Továbbállt, melegebb vizekre evezett, vagy az isten tudja tudja mit csinált. Azért mindig izgalmas volt rá visszagondolni. Bár lehet hogy inkább izgatónak kellene hívni ezt az érzést; a vágyat hogy az elveszett szerelmek visszatérhessenek. A vágyat, hogy újra hallhassam ahogy kiejtette ezeket a közhelyes szavakat, h mindent meg hogy csak, meg hogy szeressetek. Minthha új értelmük született volna az ő megvilágításában, mintha az amire ő használta ezt a három egyszerű betűsort, az egészen más lenne, sokkal több, mint amire mi használtuk.
De végtére is, csak emlék maradt ő is. Néhanapján felemlegettük később is. Sokkal később is.
Aztán derült csak ki, hogy én vagyok ez az ember. Illetve hogy én pótoltam őt sok-sok éven át. Azt hittem pillangó vagyok, csupán egy apró éjjeli lepke a tűz körül, talán tetszett is ez a szerep valahol; de rá kellett jönnöm, hogy mindvégig én voltam a tűz. Hogy körülöttem suhantak hangtalan barnás szárnylibbenéssel a lepkék: hangtalannal, hogy oly sokáig meg sem hallottam.
Tűz, a tomboló tűz, az anyag nélküli anyag, a fény, a csillogás, a láng, az erő, a kiolthatatlan ifjúság. Az ember, ki csak egy tünemény volt, más anyagok pusztulásának kivetülése az univerzum falán, az élet maga, a mozgás, de semmi több.
Elmesélem hogy volt, mindjárt. De gyere ide előbb, ülj le a tűz mellé és megmutatom a lepkét is neked. Nézd csak: a lepke szabad, szabadon szárnyal egy szabad világban, ahol azonban a tűz lobogó energiája az egyetlen világosság. Szabad, de a tűznek képtelen ellenállni, természetéből eredően vonzódik hozzá: vele égne, megsemmisülne. De sosem érheti el célját, hogy tűz lehessen ő is, hogy eléghessen az életben, mert ő lassú pusztulásra ítéltetett. A kisszerűség biztos tudatától.

Tanulni akartam és jutni valahová. Műveltnek lenni és megérteni, amit más nem ért. Szeretni és szeretve lenni. Enni, inni, hízni, sört inni, pelenkázni, szülői értekezletre járni. Kicsit poros, de akkoriban jól esett erről álmodozni. De most megilyedtem. Okkal. Rájöttem, hogy ezt sosem tehetem meg. Tudom, hogy mindig bizonyosságot kerestem erről, hogy okot akartam, hogy megmagyaráza, hogy miért vagyok képtelen, arra amire más képes, de sosem éreztem elégségesnek a "lustaságot", ahogyan azt a lepkék válaszolták a tűznek, mikor kérdezte őket. Hát most meglett az indok: de nem tetszik. Nagyon nem. Mert most átlátok a saját fejem fölött és látom a világot: ahogy áttiporok rajta, mint egy túlméretes kisgyerek, aki céltalanságában porrá zúzza pöttöm szülei és testvérkéi tökéletes világát. Mert a túlméretes gyerek csak egy társat keres, akivel játszhat. Ha itthon, a szobámban egy sámlira állok, jó messzire ellátok. Most olyan szép tiszta az ég... Azt hiszem, mindent látok. Ha megerőltetem a szemem, akár láthatom a saját hátam is, ahogy állok kis sámlimon és a világ értelmét kémlelem. Tudod mi van? Katarzist éltem át az élettől. Meg attól hogy egyszerűségében leírhatom.

2

Már nem emlékszem hogy volt, amit megígértem, hogy elmesélek. Arra sem hogy a előző fejezetet miért írtam. De arra igen, hogy volt egy pillanat amikor azt hittem, hogy rájöttem arra, hogy ki vagyok, hogy élek, hogy tűz vagyok, hogy miért élek és miért úgy ahogy. De megint elvesztettem a sámlimat. Talán a világ alakult, talán én. És most piszkosul egyedül, és megint oly kicsin itt állok elveszetten a hegyek közt, a szél keményen és hidegen fújja a havat, ragyog a nap: szép tiszta idő van, jó messzire ellátni. Tudod mit látok? Látom a hegyeket, ahogy lassú mozdulatlanságukban egymás lábán állnak, látom a havat, ahogy békésen nyugszik rettenetes, szikrázó fehérségében és látom hogy ez gyönyörű. De én sehogy sem illek a hegyeknek ilyen iszonyatos dombjai közé, tökéletes fehérségük végtelen szelídségébe. Ezek közé az ormok közé, melyek még a legpusztítób önzést is szánakozássá formálják. Úgy érzem, egy olyan világban élek, ahol körülöttem minden gyönyörű csak épp én maradtam ki belőle, hogy én vagyok a világ szemete: az ember aki a hegy tetején állt. Szeretnék eggyé lenni a hóval, a hegyekkel, az élettel. Csak úgy élni, hogy tudjam hogy élek. Szeretnék eggyé lenni valakivel, vele, aki olyan szép. Hogy csak úgy élhessek, hogy tudom, hogy én ő vagyok és én nem is létezem csak élek.
Sosem éreztem még ilyet. Meg akarok semmisülni az életben. Eddig mindig vártam valamit a szeretetemért, a szerelmemért. Azt hittem ez a szerelem. Talán igazam is volt. De ez most nem szerelem, ez egész más. Nem kell a keze, nem kell a szeme, nem kell a teste, nem kell a lelke. Ő akarok lenni.
Legyek én, akitől kérhetsz amit akarsz. Ez elég. Csak tanácsot ne várj. Én tűz vagyok te meg lepke. Égetek, vigyázz!
Egyszer mosolyogtál kedvesen.

3

Hogy elfelejtsem hogy ő akarok lenni és megint magam lehessek. Bence

4

Hát hülye ez a világ? Sosem voltam szerelmes. Vagyis... de. Úgy ahogyan egy férfi egy férfiba szokott. Talán én jobban szerettelek, mint te engem. Talán. Talán megzavart ez a világ, amiben a férfi nem lehet férfi és a nő nem lehet nő. Talán. Talán te mindig is tudtad, amit én soha. Talán. Talán már késő, hogy egyek legyünk újra. Talán. Talán én belőled születtem, ahogy a hó születik a felhőből. Talán. Talán neked a lényeged veszett el, mikor elváltunk, ahogyan a felhő is elillan - s csak üres helye marad - ha kiadta a havat lelkéből. Talán. Talán ideje, hogy a saját utamra lépjek, melyben egyszer én leszek a felhő s te a hó. Talán.

5

Hol az idő? Megtaláltam amit kerestem és olyan megfoghatatlan az idő amiben ezt élvezhetném. Nem találom a szavakat sem. Hangokkal kelek, hangokkal fekszem. És ezek oly gyakran követik egymást mint még soha. Hát ennyiből áll? Ilyen a boldogság? Hogy gyorsan túl leszünk az egészen? Olyan magányos vagyok és olyan boldog. Néha csak úgy mámorosan tengek-lengek: amikor eljátszottam mindent ami a lelkemben volt. Nem tudom mit írhatnék. Nincs mit írnom, nincsenek problémáim. Megszűntem írónak lenni, azt hiszem. Leteszem a tollat.

6

Az élet, azt hiszem, olyan mint a dohány. Moshatod a kezeid, de sosem szabadulhatsz meg igazán a barna kosztól ami a körmöd alá ragadt. Az amit teszünk az életben, az pedig maga a dohányzás: szellemünk szép lassan, de annál öncélúbban halálba kergeti a fáradt - egyre fáradtabb - testet, hogy aztán végül úgy, mocskosan mindenki megdögölhessen.
Egy lélektani kísérletet végeztem mostanában. Csináltattam a pályaudvaron egy igazolványképet, ami ugyebár négydarab egyforma, ráadásul egybenőtt képet eredményezett. Aztán betettem őket egy cipősdobozba - amolyan börtön gyanánt - összezárva, összenőve két hétig. Talán meglepő módon mire kivettem őket, négy különböző képpé változtak: egy szelíd, aki förtelmes hajviseletével azóta is kérlelőn néz rám, hogy ne szekáljam; egy félős, aki valami okból olyannyira retteg időnként, hogy átbújik a szelídhez látogatóba, menedékért; egy vadállat, aki folyamatosan terrorizálta társait, ezért le is kelett vágnom a többiektől, amiért, ne is mondjam, azóta is meglehetősen utál és egy, akit nem véletlenül hagytam a végére: egy szerelmes. Egy szerelmes, aki anyám kedvence is, akinek csak úgy villog a szeme a tűztől, és aki rettenetes magányában párnák és egyéb tárgyak ölelgetésébe fogott. Ami viszont elég bizarr dolog egy fényképtől, hogy éjszaka - egyszer rajtakaptam - elbújik a képkeret mögé reiszolni. Bizony, bizony.

7

- Na és, Gizi néni olyan, hogy anyuval sétálgattak a városban most mikor kint volt nála Los Angelesben és egyszercsak kijelentette, hogy neki pisilnie kell. Mire anyu persze keresni kezdett valami helyet, ahova bemehetnének, Gizi néni viszont ragaszkodott hozzá, hogy á, hát jó neki a bokorban is. Márhogy ugye kilencvenhét évesen. Csoda hogy meg tudja tartani magát, vagy nem tudom. De olyan aranyos amúgy... Tudjátok, ilyen kis úrihölgy: ha hazajön, akkor előveszi a kis negyven éves kosztümjeit, amiket szétrágott már a moly, de nembaj, jóaz és akkor abban flangál a városban. Most viszont újabban az a mániája, hogy lop a szomszéd. Múltkor például nekem újságolta a telefonbanm hogy ellopot két mandarint.
- És tényleg?
- Nemtom, a szomszéd bácsi kábé ki se tud jönni a lakásából, szegény. Dehát Gizi néninek ez a mániája. Mindig mondogatjuk neki, hogy de á Gizi néni, biztos csk képzelődik, de mindig mondja, hogy nem, nem. Mert lop. Múlt héten is ellopta a nadrágomat. Meg mindenfélét lop a szomszéd bácsi. Gizi néni ki is hívta a rendőrséget a múltkor. Na és most volt kint ugye anyukám, mert újabban fáj a pisilője, azt mondja, meg valami pénzügyei vannak. Járnak hozzá a jezsuiták minden nap, aztán kicsit kuszák a dolgok. Mert Gizi néni folyamatosan rakosgatja a pénzét ide-oda, mert itt kap jobb ajánlatot, ott kap jobb ajánlatot és most már tök sok pénze van. Csak nemnagyon tudja, hgoy hol vana pénze, meg azt mondja, hogy eltűntek valamik, szal ezért ment ki anyukám, hogy megnézze, meg nemtom. Van itthon is egy lakása amúgy amiben van egy Munkácsy kép, meg ilyenek. Úgy féltjük azt is....
- Ja, merthogy kirabolják?
- Hát olyasmi, lehet. Viszont úgy takarékoskodik. Ő ilyen nagyon egészségesen él, és akkor kinnvolt anyu és napi háromszor salátát kellett ennie szegénynek. Jó persze ő is ilyen vékony, de azért néha szeret enni egy jót. Na mindegy. És már az öt nap salátázás után mondta Gizi néni hogy akkor csinál egy lecsót, anyu persze marhára örült, hogy végre valami rendes kaja. Erre Gizi néni csinált kettőjüknek egy lecsót három paprikából. És paradicsomot nem is tett bele, csak valami paradicsompürét. De három paprikából. És azt csinája, hogy ha megmarad az aznapi kaja, akkor ahhoz hozzáfőz valamit. Úgyhogy mindig ilyen harmadnapos dolgokat ettek, meg mittomén.
- Szóval ő az a fajta néni, aki sosem beteg és egyszerűen sosem hal meg?
- Hát mondom, újabban fáj a pisilője, azt mondja. De amúgy nem, de hát ne is, olyan aranyos.
D a női angyali naivitás egyetlen még mindig élő példája, azt hiszem. Aki hiába oly neztelenül észrevétlen mocskos szavaink rettenetes káoszában, hiába oly könnyed az élet törékeny sár-jegén, eltiporja a sors; de azután is csak értetlenül áll ugyanott, ugyanúgy: naivan, végtelenül védtelenül és meztelenül ,és sosem érti meg, hogy mi miért élünk. Legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Mint tollpihe érkezett erre a vidékre egy napon, az érthetetlen okból megfordult széllel, de azután menthetetlenül itt ragadt: ahol lassan belepi a Körút pora hogy aztán végleg eltűnjön, el az én életemből.

8

Hét meg egy az nyolc. De ezt a játékot sosem lehet abbahagyni. Én és Ők.