Mikor ma hazafelé indultam, egy rossz érzés tört rám. Idő sem volt elgondolkozni, hogy mitől lehet, mikor fejembe nyilallt a fájdalom és látásom beszűkült. Épp buszmegállóban voltam, megnéztem van e üllőhely, de aztán nem kellett, mert megérkezett a busz. Felszálltam rá, mint mindig most is tömeg volt. A levegőt egyre nehezebben vettem, s mikor mély lélegzetvétellel próbálkoztam megfájdult a mellkasom: - Csak hazáig bírjam ki – suttogtam magamnak, buszról villamosra szálltam át, közben még a hányinger is rám tört, próbáltam picit piheni, hátha javul, de sajnos nem és a villamosról is le kellett szállni: - Csak hazáig, ott van ágy… - suttogtam újra, viszont befejezni nem tudtam, mert minden elsötétült…

Nem sokkal arrébb a villamosmegálló egyik padján tisztult ki látásom, ott ültem egyedül és remegtem. Az elhaladó emberek furcsán, sőt olykor lenézően néztek rám. A rosszul létem nem javult és hiába ültem ott még, majd fél órát. Így ismét elindultam hazafelé, mentem metróval, busszal viszont, hogy ez idő alatt mi történt, az homályba vész…

Otthon egyenesen szobámba mentem és ledőltem, majd három órát aludtam, ekkor is telefonom csöngésére keltem, ismeretlenszám, felvettem:

- Hello, ki az? – köszöntem bele, válasz nem érkezett – Hello, van ott valaki? – próbálkoztam újra, de még mindig semmi, így leraktam. Próbáltam visszaaludni, mikor újra megcsörrent a telefonom, újra ismeretlenszám volt, megint felvettem:

- Mit akar? – kérdeztem kissé ingerülten

- Életed – jött a tömör válasz, amire ledöbbentem.

- Ki az? Honnan tudja a számom? – ismét nem válaszolt, csak lerakta a telefont. Én értetlenül feküdtem az ágyamban, aztán eszembe jutott, hogy ez biztos csak egy vicc… csak egy vicc… rossz vicc… bár a félelem apró csirája elültette magát bennem.