<pre>

Olyan vagy, mint egy parányi fűszál,
hiszen terajtad mindenki átjár:
reád dől le a fáradt ember,
fölötted alszik el, ki semmit sem nyer.

A szegények naponta visszatérnek,
az átutazók csak testeden henyélnek;
s csak a nincstelenek őriznek,
szavad csak ők értik meg.

Olyan vagy, mint egy ribizlibokor.
Mögéd bújnak a szerelmesek,
s benned rejtőzik a vad, akit én keresek.
És a kudarcért mindenki téged okol.

Gyümölcsöd leszakajtják, elviszik,
bogyóid zamatjáról értéked felbecsülik,
épp úgy, mintha egy éjjeli nőről beszélnének.
Mért nem veszel elégtételt?!

Te vagy a fenyő, az óriás!
Te oltalmazol minden kis törpét,
te régóta tudod a világ dolgát,
ismered a létezés történetét.

Téged kivágnak, raktárba tesznek,
majd piacra visznek,
jó pénzért el is adnak, meg is vesznek.
Mért nem beszélsz, mért nem árulod el a gyarlót,
mindent megbocsátsz, mintha nem tettél volna eddig elég jót!

Olyan vagy, mint egy dió.
Kalapáccsal könnyen kinyitható,
csizmával is széttaposható.
Gyümölcsöd, kicsiny titkod elhajítod,
magadat sosem tanítod.

Erővel nyílsz vagy anélkül?
A fő, hogy nyílsz s úgy sem sikerül
megőrizned magad magadtól,
mert a hazugság vágya benned tombol.
Magad mihez hasonlítod?

Olyan vagy, mint egy szem szőlő.
Nem túl sok, nem is kevés,
tested habár egyre nő,
szíved olyan, mint rég.

Téged falatként kapnak be az emberek,
szinte meg sem ízlelnek, csak lenyelnek.
Gömbölyű termeted biztosítja kívánatosságod,
mézédes ízed legszebb virágod.
Mért tűröd mégis e megaláztatást?
Mért nem leszel borrá s csinálsz valami mást!

Olyan vagy, mint egy kő.
Mindent feltaszító, össze is törő,
durva, vad és idegen,
házamat tartja ily elem.

Vén, rút kőépületek sorakoznak,
egymással a csendben vitatkoznak,
vetekednek, viaskodnak,
veszekednek, visszakoznak.
Bírjátok a harcot, de nem féltek még,
hogy egy nap valaki alkot s itt lesz a vég,
s eltörölnek benneteket?

Olyan vagy, mint egy pianínó.
Fából munkált testeden érződik a jó,
világlik a szeretet, tova száll a gyűlölet;
s hangodtól elfog a bűvölet.

Tudsz te dühös is lenni, mikor haragszol!
s Dicséreted szent, végtelen nagy harang szól.
Ha játékos vagy, pajkosan járhat rajtad az ujj,
ha régmúltként látod magad, a kéz is szomorún nyúl.
Mért hagyod, hogy játszanak veled?
Te képviseled a művészetet - meglehet -.

Olyan vagy tehát, mint egy ember:
szerető karjaid kitárod,
sírra teszed virágod,
harcolsz s megalkuszol,
néma is vagy, ki nem válaszol

Szeretlek téged is, szeretem őket is,
mindenkit becsülök, mert e nélkül nincs
lét, s értelme annak;
az ember feltámadhat, újjá születhet,
elaludhat, de fel is ébredhet.

Sorsunk, mint a szerencse, forgandó:
nem minden jó egyértelműen jó,
az igaz sem lehet mindig való,
s van, mikor ölni tud a szó.

Az ember olyan, mint a sors:
megírt jellemek változnak;
s e folyamat - lehet -, nem éppen gyors,
de beillik egy álomnak.

Szeressük egymást a harcban, a békében,
holtan is és még az életben
képesek legyünk megbocsátani,
hisz az embernek nincs mása csak a társai.
Budapest, 2003. szeptember-december 9.