A rossz érzéseim csak erősödtek, miután a fiúk elutaztak. Amúgy jól teltek napjaim. Karival sokat sétáltunk,moziztunk meg ilyesmi.Eljött velem a dokihoz is. A magzatok szépen fejlődtek, sosem volt velük probléma. Egy héttel a 3. kontroll előtt hívott Attila.
- Szia! Hogy vagy? - szólt bele a telefonba.
- Jól. Szépen fejlődnek a kicsik! De majd meglátod!
- Öhm, igen. Szóval...az a helyzet, hogy...óriási sikerünk van. Eszméletlen, el sem hiszem.
- Ez szuper! - lelkendeztem.- Gratulálok! Ha hazajöttél, mindent elmesélsz és ünnepelünk! Vasárnap jöttök?
- Izé...nem. Még négy hétig maradunk. - bökte ki.
- Micsoda??? - döbbentem le. - Ezt nem teheted! Aztán még négy hét és így tovább... Az unokáidat azért majd szeretnéd látni? - már ordibáltam.
- Tudom, kicsim! És akarom látni, a gyerekeimet is! De tényleg csak négy hét az egész!
- Jó. Majd szólj, ha hazafelé tartasz! - és lecsaptam a telefont. Kimentem a konyhába. Akkor jött Kari is.
- Ezt nem hiszem el! - csapott az asztalra. -Még négy hét!
- Áh, csak nem Ádi hívott? - ültem le.
- DE! Azt hittem...Ááá! Ha átnyúlhattam volna a telefonon, esküszöm, megfojtom! Viszont Zsoltot is meg fogom verni! Nem gondol ránk? - háborgott barátnőm.
- Szerintem direkt csinálja. Távol akar minket tartani a fiúktól. Utál minket.- szomorodtam el.
- Ezt azért nem hiszem. Ajj, na, hát ez van. Akkor én kísérlek továbbra is a dokihoz.
- Olyan jó, hogy te mellettem vagy! Máshogy ki sem bírnám! - öleltem meg. A következő hetek nyomasztóan teltek. Sajnáltam, hogy csak úgy lecsaptam a telefont, de nagyon mérges voltam. Persze ő próbált békíteni: sms-ek, levelek, és küldött After Eight-et is...
- Mikor akarsz megbékélni? - kérdezte Kari, miközben vett egy csokit a dobozból. - Én azóta már kétszer is beszéltem Ádival.
- Az te vagy. Én terhes vagyok. Az ő ikreit várom. És ő hol van? Londonban! - és én is elmajszoltam egy csokit.
- Olyan hisztis vagy! Majd beárullak a dokinál.
- Nem fogsz. Holnap egyedül megyek. - jelentettem ki.
- Ne duzzogj már! - pirított rám Kari.
- Ez nem duzzogás. Most tudom meg, hogy milyen neműek. Eredetileg családi programnak szántam a dolgot, de mivel Atti nincs itt... Szeretnék a gyerekeimmel lenni. Na, érted?- néztem barátnőmre.
- Oké. De hívj fel, ha végeztél. Eléd megyek.
- Rendben van!:)
Másnap.
- Jó napot! Hogy van? - fogadott Nóra.
- Fogjuk rá. Izgulok egy kicsit. - ültem le.
- Csak nyugalom! - és már láttuk is a képernyőn a piciket.- Nézze csak! Látszik, hogy ő itt lány... és ő pedig... kisfiú!:)
- De édesek! - hatódtam meg. Közben már a neveiken gondolkoztam. Hazafelé tartottam, amikor eszembe jutott, hogy nem hívtam fel Karit. Gyorsan tárcsáztam.
- Szija!- szóltam bele a telefonba, amikor felvette.
- Na,mesélj! Fiúk? Lányok? - tudakolta.
- Egy fiú és egy lány! - lelkendeztem.
- Fel kéne hívnod Attit! Amúgy megyek érted.
- Öhm...már mindegy, hamarosan hazaérek. Bocsika!
- Semmi gond. Vigyázz magadra! - tette le a telefont.
Úgy döntöttem, majd otthon felhívom Attit. Végül is tudnia kell róla... Ahogy így gondolkoztam, nagyon boldognak éreztem magamat. Közben nem figyeltem. Leléptem a járdáról, és már csak annyit éreztem, hogy valami nekem jön... Egy csattanás...repültem... Mindenem fáj... Villogó fények... Hol vagyok?
|
