Minden ugyanaz. A fésületlen budai szirten lét simogat. Korai postás semmitmondó hírekkel, szuszog a város. Az utcák fölött csendben illatoznak cserepes hámok s az itt-ott lepedők kövérre hízták magukat, mint kipárolgott tereken elhajított vizesedők.
Délben is ugyanaz. Néhány gyermek cirkál, mivel játéknak vélik, majd a felnőtt est leszáll... minden elsötétül, és a város ellenszédül menekül az éj a szívbéli nap visszatér, újra lobog! - de...
még megvárhattam volna az ősztől derengő holnapot, a semmit magamtól eltiporva kiélezni, hogy itt vagyok, szánthatatlan kazlakon, elsóhajtott arcokon, egy falon kalimpált mondaton, miért hagyom?
A város, mint elhagyott oltár. Légben kavargó szemcse száll, megütközik a tiszta fénnyel...
ott vagyok már |