A pillanatot megragadni; nem lehet,

Utána nyújtod karod. Rád nevet.

Lehelete bűzlik az olcsó bortól,

Talán én lehetek, ki belekóstol

poharába, s kortyol belőle.

Savanyú a szőlő, s attól e lőre,

De poharát fenékig ürítem,

Testem benne megmerítem,

Hogy homokpadomon,

A porba dőlve,

Testem lenyomatát, vizesen tőle,

Otthagyjam.

Már itt az új pillanat, s a régit takarja,

Szárít a konok szél, a föld pedig akarja,

Nagyhangon követeli saját porát,

S ha már megosztotta velem borát,

Hát neki ennyivel tartozom.

Lepergetem magamról fantomom,

Testem végre tiszta,

A homokról vizemet a nap felissza.

S így lesz minden a régi.

Senkiben nem él már e kép,

Tán, képzeletembe is más lép

Örökébe.