Fegyverneky Levente ’08
Ha lecsukom szemem, midig a vörös hőhullám,
mindig a lét vibrál a látóhatár előtt,
s kénytelen elnyelni minden erőt.
Hajlik és az íriszemnek feszül,
valahol lanyhul, valahol hevül.
De ha üres lelkem, melléd,
s a rögök mellé tenni merem,
nem marad más, csak a tompa közöny,
s az átmosó vízözön,
mit ágba kapaszkodva nem vészel át az ember,
s csak remél, hogy velem az ég számolt,
hogy nekem a föld hajót vagy hegyet a semmiből emel,
hogy nem temet, nem vádol
némán nem zúg pusztulást én rám,
hogy ha leér új otthonod a mélybe,
én odaférek, láthatlak még, odalent fekve,
mert én nem vágyok az égbe,
mert én még most is csak kapaszkodok a talpammal,
fogom, markolom, hogy ne ébreszthessen más,
csak a szelíd szemű hajnal,
hiszen már annyi mindenről lemondtam,
aggyal, szívvel, mit kaptam, kétszer is toroltam,
elhintettem a magokat, s ez sokat nyom a latban,
jövőm ketrec, múltam katlan, jelenem nincs velem,
elhagyott az Én, de a köz nem ismerte meg nevem,
odaadtam magam a világnak,
a pogány Jehovának, a türelmes birkáknak,
Jézusnak az első muzulmánnak.
És most te is tudatod velem,
elhagyod a világot, elengeded kezem,
az űr mit hagysz, felriaszt,
utam porát felvertem, vak vagyok,
számra magam raktam viaszt,
s csak állok itt lakhelyed mellett,
és most nem tudom, hogy fáj vagy elringat,
hogy nem mondtam ki, mit soha sem kellett.
|
|
|
|
|
