- Szia Rita! Gratulálok a sikereitekhez! Láttalak a Viván! Aranyosak voltatok! Ádi üdvözli Karit. Puszi, Attila.
- Sziasztok drágák! Gyertek be a stúdióba! Jucus voltam!
Na, persze. Kis naívak. Mert a siker csak úgy az ember ölébe hullik. Mindennek megfizetjük az árát. Jucus azért hívott, mert Amerikában nem fogadták jól a dalt. Szóval erről ennyit... Nem akarnám feladni. De most világvége hangulatom van.
Meghalt. Igen, elhagyott. Elhagyott engem, a testvéreit, a feleségét, a lányát. Hogy kiről beszélek? Egy nagyon jó barátomról. Akivel évekig iszonyú jóban voltunk. Aztán ő családot alapított. Most Larát félárván hagyva fekszik a sírban.
Csapás csapás után... Ha nem lett volna olyan vakmerő, akkor talán még élne! De neki ez volt az élete. Az adrenalin, a veszély. Egy kamion lesodorta az útról. Nem volt esélye. Ahogy nekünk sem Amerikában. Nem is tudom, mit hittünk!? Túl sokat képzeltünk magunkról.... Már-már ott tartottam, hogy feladom az egészet, amikor Kari megrázott.
- Térj észhez! A te Misid ettől nem fog visszajönni!
- Szerettem őt. A legjobb barátom volt. A legeslegjobb. Nem lesz több ilyen.
- Tudjuk, Rita. Nem lesz - lépett ide hozzám Jojó. - De az élet nem áll meg. Menj tovább! A te utad még nem ért véget.
- Tudom - zokogtam bele a vállába. Egyik oldalról Kari, másik oldalról Jojó ölelt át, miközben rázott a zokogás. Csak velük akartam lenni, másra nem is volt akkor szükségem.
Nem beszéltem nektek sosem Misiről. Nem volt rá szükség. Az utóbbi egy évben alig találkoztunk. Ezért is fáj, hogy így elment. Többé nem mondhatom meg neki, hogy mennyit jelentett nekem. Félre ne értsetek! Nem volt köztünk soha semmi. Én pedig mindig csak jó barátként szerettem. Vagy inkább bátyámként... Talán én a húga voltam... Nem tudhatom, s már nem tudom meg.
Annak idején egy volt barátom által ismertem meg. Kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk, de soha, egyetlen percig sem akartam mást tőle, mint barátságot. És biztosan tudom, hogy ő sem akart tőlem semmit, hiszen barátnője volt már akkor. Viszont remekül megértettük egymást. Ha az éjszaka közepén hívtuk fel egymást, akkor sem volt gond. A barátnője megértette. De tényleg! Én is csodálkoztam, de annyira szerette Misit, hogy ezer százalékig megbízott benne. Látta azt is, hogy mennyire szükségünk van egymásra. Egy dolog, hogy valakibe szerelmesek vagyunk, csókoljuk, öleljük, leélnénk vele az életünket... De barátokra mindenkinek szüksége van. Mi világi jó barátok voltunk. Sokszor jártunk el kettesben bulizni, ez több szempontból is előnyös volt: ha valami pasi nagyon rám akaszkodott, akkor Misi segített lekoptatni, és még haza is fuvarozott. Ha viszont bejött valaki, előadtam az "ő a bátyám, sokat járunk együtt bulizni" storyt. Amikor Attilával megismerkedtünk, egy ideig óvott tőle. Féltett, hiszen ő egy sztár volt, azt gondolta, hogy csajozós, mint a legtöbben... Aztán persze rájött ő is, hogy nem. Mikor megtudtam, hogy babám lesz, hívtam őt. Felvette, és megtudtam, hogy neki már van is egy lánya, Lara. Ekkor már jó ideje nem találkoztunk, ezért órákig beszéltünk telefonon. Jólesett hallani felőle. Amikor Attila elhagyott, felhívtam és ugyan ismét nem tudtunk talizni, sok mindent elmondtunk egymásnak. Azóta csak 1-2 sms váltás történt, szülinap, névnap...
Bevallom, elhanyagoltam őt, de ő is engem! Most pedig ezt kellett hallanom... Borzasztóan érzem magamat!
Ahogy a temetésre indultam, felrémlettek bennem a régi emlékek. A közös nyaralások, a strandolások, nyársalások, hatalmas bulik és nagy séták... Szerelmi történetek, amiket megosztottunk egymással, jó tanácsok, amikkel egyengettük egymás életét.
Sosem felejtem el, amikor Attila elhagyott és olyan sokáig nem bírtuk letenni a telefont, végül ezzel búcsúzott: "Ne félj kiscsaj, egy normális pasi biztosan van az életedben!" De már nincsen. Most már többé nincs normális pasi az életemben...
Ott álltam Lara és az anyja mellett a szertartáson és a temetőben. Mellettünk álltak Misi szülei, testvére... Rendkívül megható volt az egész. Sírtunk egymás vállán, miközben a pap elmondta kedves szavait. Aztán Misiék házába mentünk a torra. A bátyja mellé kerültem, és elkezdtünk beszélgetni.
- Rég hallottam felőled. Legalábbis élőben, mert ugye az újságokban, tévében sokat szerepelsz. - kezdte.
- Igazad van. Csak most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott Misi. És persze te is. Meg úgy minden. Rémes ez az egész!
- Te is hiányoztál neki. Minden második szava te voltál. Imádott téged!
- Én még jobban őt! Olyan volt, mintha a testvérem lett volna!
- Hidd el, ő is húgaként nézett rád!
- Nem is tudom, erre mit mondjak. Mindig ebben reménykedtem.
- Rita! Szeretett téged!
- Tudom.
- És azt is, hogy sosem felejtett el téged. Gyere csak! - és magával húzott Misi dolgozó szobájába. Elámultam. A falon az eddig megjelent Crazy poszterek virítottak. A faliújságra kisebb cikkek, képek voltak kitűzve. A hifiben a cédénk csücsült.
Az egyik fiókból előkerült egy mappa, benne nagyobb lélegzetű cikkek, kivágások, minden, ami Crazy. Még a mappára is ez volt írva...
- Figyelemmel követte az életedet. Drukkolt nektek, hogy megkapjátok az amerikai szerződést.
- És már nem élhette meg, hogy elbuktunk. Nem jöttünk be Amerikában.
- Sajnálom. Biztos nem lehetett könnyű.
- Nem volt az. Nah, menjünk.
- Várj! Szerintem a mappát tedd el. Gyűjtsd tovább Misi emlékére.
- Ez jó ötlet. Köszönöm! - öleltem meg, majd visszamentünk a többiekhez.
Pár órát maradtam még, aztán indultam haza. Otthon előkerestem a legutóbbi újságcikkeket rólunk, és beletettem a mappába.
Vinni fogom tovább. Ennyivel tartozom Misi emlékének.
|
