Erich Jenkins a függőlegesen álló sziklaszál mögött lapulva éberen figyelt. Ezüst Árnyék még a tokjában lapult a férfi hátán, de Erich keze időnként a markolatára tévedt. Bármikor előhúzhatja. A férfi éberen figyelt. Arrafelé koncentrált, ahol a völgykatlan mélyén a sötét barlangtorkot sejtette. Három napig egyfolytában esett az eső, fák és bokrok csuromvizesek voltak. Aligha fognak lángot. A férfi tudta, most érkezett el a megfelelő alkalom. Ami talán soha nem ismétlődik meg. Koncentrált. Áthatolhatatlan volt a sötétség, de Erich érezte: valahol keleten már készülődnek a hajnal első sugarai. Napfelkelte előtt előbújik a Rém.

                                              *

— Nem szabad odaköltöznöd, Erich! — győzködte őt jó hét hónappal korábban Elliott százados. — Ott állítólag sárkányok vannak! — hirtelen lehalkította a hangját, és közelebb hajolt Erich-hez. — Nem néhány ostoba wywern, amilyet mindenki látott már egyszer-kétszer a hegyek közt szálldosni, aki szolgált néhány évet az Acél-hegyek környékén! Ezek igazi sárkányok, Erich! Hatalmasak! Követelődznek! Rettegésben tartják a népet! Mit gondolsz, miért a Sáfrány-folyó a határ? Miért nem terjeszkedik azon túl a birodalmi közigazgatás? A sárkányok miatt, Erich! Erich csöndesen megrázta a fejét.

— Nem hiszem, százados. — felelte megfontoltan.

— Mondtam már, hogy szólíts Nicholasnak! — vágta rá ingerülten Elliott. — Ha valóban a parancsnokod lennék, egyszerűen megtiltanám, hogy odavidd a családod.

— Veteranstone parancsnoka vagy. — mosolyodott el a másik.

— Csak addig vagyok az elöljáród, amíg itt laksz, Erich. — a vén százados arcán fáradt ráncok jelentek meg. — Itt is csak annyira, amennyire. De ha odamész, végképp a magad ura leszel.

Elliott nyilvánvaló jóindulata zavarba ejtette Erichet. Mindig tisztelte az ilyen parancsnokokat. Azokat, akik az embereik között éltek. Ez a százados se városi palotában lakik, nem is a birtokain, hanem itt, ahol az egyszerű veteránok. Erich maga csaknem harminc évet szolgált a birodalmi hadseregben, abból húsznál többet őrmesterként. Annál többre sose vitte, de megtanult együtt érezni az igazán derék parancsnokokkal. Amilyen ez is. Nem mehet el ilyen kurtán-furcsán, meg kell magyaráznia.

— Nem tehetek mást, Nicholas. — kezdte mély lélegzettel. — John nagyon gyenge. A nagyapja volt ilyen, az én apám. Az is vézna volt, a csontjai látszottak. Mint az unokájának.

— Még megerősödhet! — vetette közbe a százados.

— Nem fog, Nicholas. — felelte mély meggyőződéssel Erich. — Tudom. Ilyen volt apám is, öcsém is, a bátyám is. Csak velem tettek kivételt az istenek.

Elliott felfigyelt. Kezdte érteni.

— John sohasem lesz katona, százados. — fejezte be Erich. — A sorozóbiztos el fogja utasítani.

— Ezen ne aggódj, Erich! Születhet még fiad!

— Az ötvenhez közeledünk, Nicholas. Sarah is, én is. Van négy lányunk és John. Több nem lesz.

— Akkor is, Erich! — förmedt rá kétségbe esve Elliott, miközben az agya lázasan kereste a megoldást. — Valamit mindig lehet tenni!

— Ha John nem lehet katona, csak addig van itt biztonságban, amíg élek. — magyarázta rezignált tekintettel Erich, a másik meg önkéntelenül bólogatott hozzá. — Ha egyszer engem eltemetnek, neki távoznia kell. A házat és a földet csak akkor örökölhetné, ha maga is katona lenne. Ezt te tudod a legjobban. Adóköteles lesz. Miből fogja fizetni? Hol épít magának házat, és hogyan? Ő csak betűvetéssel tudná megkeresni a kenyerét, de ezer mérföldre sincs olyan város, ahol ne volna untig elég tintanyaló. Olyan házat kell építenem, amelyet örökül hagyhatok rá.

Erre nem volt mit felelni. Elliott súlyosan bólintott.

— Rendben van, Erich. — zárta le a beszélgetést. — A házad és a földed még egy évig a tied marad akkor is, ha elmész. Én utána is fenntartom, amíg tudom.

                                       *

Hűvös szellő süvített végig a völgykatlanon. Erich karja lúdbőrzött, de a férfi meg se moccant. Éppen elég hajnali őrséget élt túl ahhoz háború idején, hogy ne lazuljon az önfegyelme. Még sűrű volt a sötét, de a férfi érzékei megélénkültek. Félóránál több nem lehet hátra. Vajon felébredt már a Rém? Erich keze Ezüst Árnyék markolatára tévedt.

                                       *

A kard Capton városából származott. Capton a Csalóka-síkság valamelyik örökké lázadozó hatalmasságának uralma alatt állt, és Erich csapattestének gyakran gyűlt meg a baja a krakéler hadúr szolgálatában álló martalócokkal. Az egyik hadjárat során Erich Jenkins őrmester sebesülten fogságba esett, és számot vetett az életével. Azon imádkozott, hogy a sebe vigye el mihamarabb; mert sokat hallott róla, miféle rettenetes halálnemekkel szokta a hadifoglyokat kivégeztetni a lázadó nagyúr. Mérhetetlen szerencséje volt: Captonba került.

Sohasem fogja elfelejteni az árnyas kertvárosi utcát, a sárga homlokzatú házat. Egy középkorú, hallgatag asszony ápolta. Később megtudta róla, hogy egy külföldi hadmérnök özvegye. Néha bejött a szobájába egy nagyszakállú idős öregúr, láthatóan tudós. Erich mérget mert volna venni rá, hogy ő mentette meg az életét.

Negyedévvel később békében elbocsátották. Nem kértek fizetséget. Erich gyalogoltában a belső zsebébe nyúlt, ahol a zsoldját tartotta. Megvolt az utolsó garasig, hiánytalanul.

Nyolc-tíz év múlva látta viszont a házat. Akkoriban Jenkins őrmester már nős ember volt, tábori lelkész adta össze Sarah-val, az árva lánnyal egy esős őszi napon. Amikor a sereg Capton közelébe ért, útban volt a második gyermek. Sarah mindent tudott a férje múltjáról.

A Nyaklánc-háború idején a birodalmi hadsereg ostrom alá vette Captont. Ide vezényelték azt az elit hegyivadász alakulatot is, amelyben Erich Jenkins őrmester szolgált.

A város kétnapi hiábavaló küzdelem után kegyelemre megadta magát. Chevalier tábornok — egy öntelt arisztokrata —, meg akarta büntetni a várost.

— Három óra szabad rablás! — harsogta a nagybajuszú Chevalier. — Emberéletben ne essen kár!

A tábornok intésére nyomban a városra vetette magát a fékevesztett katonatömeg. Az állapotos Sarah a férje karjába csimpaszkodott.

— Keresd meg őket, Erich!

Erich Jenkins őrmester tudta, mi a becsület. Szakaszával tüstént megtalálta a nyolcszögletű tér mögött húzódó árnyas kertvárosi utcát. Szabályosan megszállta a szakaszával.

— Itt senkit sem fognak kirabolni! — parancsolta.

A veteránjai bólintottak. Mind a harminchárman tudták, mi történt itt a parancsnokukkal. Szerették az őrmestert; az utca bántatlan maradt.

A sárga homlokzatú házba Erich egyedül sétált be. Rémült tekintettel perdült elébe a középkorú hölgy, meg két kisgyerek, akiket sohasem látott. Erich torka elszorult.

— Csak köszönetet mondani jöttem! — makogta alig hallhatóan.

Jólesően érezte, hogy a hölgy boldogan átöleli. Az idős tudós az ágyában feküdt nagybetegen. A kazettás álmennyezetű, halványkék falú szobába Erich most lépett először.

Az öregúr sápadt volt, arca szederjes, szakálla tépett, a haja teljesen kihullott. A viaszfehér arcra nézve Erich mindent megértett: a tudós napjai meg vannak számolva.

— Becsületes ember vagy, Erich Jenkins őrmester. — suttogta az öregúr. — Köszönöm, fiam!

— Én köszönöm! — felelte Erich. — Még mindig én tartozom köszönettel! — az öregúr ügyet sem vetett a félszeg hálálkodásra.

— Anna! — suttogta, mire előperdült a középkorú nő.

— Apám?

— Anna! — a tudós üggyel-bajjal felkönyökölt az ágyon. — Vedd elő Ezüst Árnyékot! Megvan a méltó gazdája!

Erich nagy szemeket meresztett. Ezt a rejtekhelyet a legtapasztaltabb fosztogatók sem fedezhették volna fel. Anna a szeme láttára felnyitott a padlószőnyeg alatt egy csapóajtót, leballagott az előtáruló lépcsőn, és felhozott egy terjedelmes, viaszosvászon csomagot. Abból került elő Ezüst Árnyék.

— Ez különleges fegyver, Jenkins őrmester! — suttogta az öreg tudós.

                                         *

Már közelgett a virradat. Csípős hideg lett, az utolsó csillagok is a felhők mögé rejtőztek, de a fakoronák tetején már érzékelhető volt az első reszkető derengés. Erich aprót változtatott a tartásán. Már bizonyára felébredt a Rém.

                                         *

Amikor a Sáfrány-folyón átkeltek, Ezüst árnyék az egyik ruháskosár mélyén lapult. A révész nem kért fizetséget.

— Dehogy kell nekem pénz! — mosolygott a borostás képű atyafi. — Magam is Tölgyesújfaluban lakom! Örülök, hogy jöttök! Kellenek oda az ügyes, katonaviselt emberek! Meg a csinos lányok! — hunyorított egyet.

Erich és Sarah mosolyogva egymásra néztek. Ha sejtették volna, mit jelent a hunyorítás!

                                          *

A hajnal még váratott magára. Erich arra gondolt, ellenőriznie kellene a köteleit, de gyorsan el is hessentette magától az ostoba ötletet. A zöldfülűek szokták ilyen módon otthagyni a fogukat. A fél éjszakát a kötelek elhelyezésével töltötte, most már nincs mit vizsgálgatni rajtuk. Hamarosan jön a Rém.

                                           *

Az első hetekben nagyon jól érezték magukat Tölgyesújfaluban. Erich gyorsan összebarátkozott a férfiakkal. Felépítette a házát. Tudta, hogy sohasem lesz olyan, mint Veteranstoneban, mert nincs vízvezeték, padlófűtés, vízöblítéses illemhely, sem a többi, veteránok számára biztosított kényelmi felszerelés.

A hadmérnökök tervezte, utászok építette remek téglaház helyett Erich nagy fáradsággal összetákolt egy otromba fakunyhót ideiglenes szállásnak, és nekifogott egy vályogház építésének. Közben a neki osztott földön is bozótot irtott, szántott, trágyázott, mert közelgett a vetés ideje. Késő esténként holtfáradtan rogyott az ágyba, de a hajnal első sugarai már talpon találták.

— Erich! — suttogta egyszer Sarah, és csendesen felemelkedett az alvó gyerekek mellől. — Nem kellene így hajtanod magad!

Erich kínjában elmosolyodott. Tudta, hogy asszonya a puha köntös alatt teljesen mezítelen, és ők azóta nem voltak együtt, hogy átkeltek a Sáfrány-folyón. A szétnyíló puha bársony alatt szenvedélyesen magához húzta az asszonyt. Mire a testük egymáshoz ért, Erich már mélyen aludt.

                                          *

Másnap látta először a Rémet.

Az irdatlan iszapszürke sárkányszörnyeteg undorító, bőrlebernyeges denevérszárnyon érkezett, és leereszkedett a falu közepén álló térre. Az emberek földbe gyökerezett lábbal szemlélték.

— Erich! — sírta Sarah, és a férjéhez bújt. Az összes gyermekük beléjük csimpaszkodott.

Erich csöndben figyelt. Hol lehetnek a fegyverei? A legtöbbjéből már közönséges kerti vagy szántóföldi eszközt eszkábált. Ezüst Árnyék! Hová is rejtette? Legfeljebb annak vehetné hasznát. Ha ugyan van olyan fegyver, amely kárt tehet ebben a behemót szörnyetegben.

Valami nagyon furcsát érzett az egész szituációban. Különös módon nem a sárkány jelenlétét érezte fenyegetőnek; az mintha része volna a képnek. Sokkal jobban zavarta a falusiak magatartása. Miért állnak ennyire mereven? Miért nem menekülnek, vagy jajveszékelnek? Miért nézik olyan sötét tekintettel éppen őt és a családját?

Waldman közeledett, Tölgyesújfalu örökös bírája. Erich szeme összeszűkült. Mitől olyan furcsa a bíró? Rettenetes sárkány tombol a faluja közepén, de Waldman közönyös arccal lépdel. Nyoma sincs rajta félelemnek vagy megrendülésnek. Egyenesen a sárkány felé tart. Mi történik itt?

Ebben a pillanatban a Rém nagyot bődült. Erich érezte, ahogy Sarah teste megremeg. Waldmant figyelte.

A bíró megállt jó húszlépésnyire a sárkánytól. Erich merően nézte. A sárkány egyetlen mozdulattal elérhetné. Csak vágna egyet a nyakával, és szempillantás alatt letéphetné a bíró fejét. Mit akar Waldman? Mire készül? Erich nem olyan embernek ismerte, akire jellemző volna az oktalan hősködés.

A sárkány újra elbődült, aztán — Erich legnagyobb meglepetésére — megszólalt. Emberi nyelven, de olyan hangon, ahogy a tépett szélű hegyi szakadékok harsognának a metsző északi szélben:

— Hol a bíró? — dörögte a szörny.

— Itt vagyok, nagyuram! — kiáltotta válaszképpen Waldman.

Erich elképedt. A bíró felelete úgy hangzott, mintha nem először mondaná el.

— Hol a nő, bíró? — üvöltötte a Rém olyan hangon, hogy rezegtek tőle a csúf kunyhók falai.

— Itt van, nagyuram! — felelte készségesen Waldman, és intett a kezével. — Máris megkapod!

Erich megrökönyödve nézett arrafelé, amerre a bíró mutatott. A szegényes helyi kocsmában látott három keménykötésű semmittevő ott vonszolta a szörnyeteg felé a varga, Steven Barker, tizenöt éves, Edit nevű lányát. Másik négy haramia Barker síró-átkozódó feleségét fogta le. Maga Barker könnyes-halálsápadt arccal, üresen a semmibe meredő tekintettel támaszkodott egy fának.

Mi történik itt? Erich körülnézett. Egyetlen olyan embert sem látott, aki tiltakozni látszana. Éppen ellenkezőleg; mintha nagyon is megszokott helyzet volna ez a számukra. Fogjon fegyvert? A sárkányra pillantott. A Rém önmagában elég borzalmas volt, de nem készült támadásra. Ahogy jobban megnézte a szerteszét ácsorgó embereket, valami feltűnt. Mintha őt és a családját állnák körül a tagbaszakadt férfiak. Nyolc férfi lebzselt körben a közelében. Véletlenül mindnek a keze ügyében volt valami munkaeszköz — kapa, vasvilla, petrencerúd —, ami alkalomadtán fegyvernek is használható.

Erich túl sokáig volt katona ahhoz, hogy ne ismerje fel a szituációt. Laza alakzat. Nem valami szakszerűen csinálják a fickók, de azért veszélyes. Túl sok a nyolc férfi. Valószínűleg nem akarnak támadni. Csupán azt kívánják megakadályozni, hogy ő tegyen valamit.

— Tizenöt éves? — dörgött fel a Rém.

— Igen, nagyuram! — felelte készségesen a bíró, miközben a pribékek a sárkányhoz lökték a szerencsétlen lányt.

— Anyám! — visította a kislány, de a szörny a mancsát rátéve nyomban el is hallgattatta. Erich látta, amint a varga könnyes arccal elfordul.

— Egy év múlva újra jövök! — süvöltötte a szörny. — Kapok egy újabb tizenöt éves nőt!

— Igen, nagyuram! — olvadozott a bíró. Még meg is hajolt a sárkány felé.

Hirtelen léghuzat támadt, a néhány csenevész fa lombkoronája megremegett. A sárkány bontotta ki a szárnyait.

Ahogy a Rém nekirugaszkodott, Erich alaposan szemügyre vette. Elsősorban a nyakát figyelte. A nyakát, amely jó három méter hosszú lehetett, és akkora fej ült rajta, mint egy felnőtt férfi. Ahogy a sárkány félrefordította a fejét, látszott, hogy a nyakán — jó kétarasznyi hosszúságban — nincsenek szarupikkelyek. Erich ezt jól megjegyezte magának.

A Rém karmában ott lógott a nyomorult lány. Nem lehetett tudni, hogy él-e még. Erich már nem is csodálkozott azon, hogy a Rém távozása után Waldman és bandája azonnal körülvette őt.

— Itt ez a rend, Erich Jenkins! — nyilatkoztatta ki a bíró. — Itt nincs adó, de a nagyúrnak minden évben enni kell! Jövőre ti következtek! — ahogy Sarah feljajdult, Waldman megvetően ráförmedt: — Mit vagy úgy oda, asszony? Csak egy lányodat kell odaadnod! Marad neked még három! Utána majd másik család következik! Talán olyanok, akiket ti segítetek Tölgyesújfaluba csábítani! — Waldman most Erichet mérte végig. — Semmivel se próbálkozz, őrmester! Nem tudsz átkelni a Sáfrány-folyón! A révész csak idehoz, vissza nem visz senkit! — azzal megindult, és a kísérőivel együtt röhögve-beszélgetve csörtettek a kocsma irányába.

Erich a legidősebb lányára nézett. Susan gyönyörű volt; kislányosságát éppen levetkőző bimbózásában már benne rejlett a majdani szépség. Éppen jövőre lesz tizenöt éves.

                                            *

Erich aznap este elővette a bugyellárisát, amelyből az esküvője napja óta nem vett elő pénzt. Ott lapult a teljes őrmesteri zsoldja harminc évre visszamenően. Bármelyik kisvárosban csinos összegnek számított volna. Erich elővett két aranyat, és abból annyi deszkát vásárolt a favágóktól, hogy tele lett vele az udvar.

Másnap jókor reggel nekiállt, hogy kétszeres embermagasságú kerítést húzzon az udvara köré. Amikor elkészült, attól kezdve hajnal előtt mindennap órákig gyakorolt Ezüst Árnyékkal.

Időnként katonabakancsban kiosont, és megleste a rémet. Megtalálta a rejtekhelyét, és megfigyelte a szokásait.

                                             *

Lassan ritkulni kezdett a sötétség. Erich Jenkins finoman előhúzta Ezüst Árnyékot. A szurdok alján súlyos léptek dobbantak, nehéz test morgó-szuszogó zaja hallatszott. Erich tudta, hogy a szörny a szűk völgykatlanban nem tud a levegőbe röppenni, mert a sziklafalak között nem feszítheti ki a szárnyát. Valószínűleg azért választotta ezt a rejtekhelyet, mert nagyon nehéz megközelíteni.

Erich Jenkins azonban azzal töltötte a katonaidejét, hogy hegyivadászaival állandóan megkerülte és kiverte állásaikból a birodalom ellenségeinek megközelíthetetlen hegyi támaszpontokon és sasfészkekben lappangó osztagait, hogy a főerők háborítatlanul vonulhassanak a hegyek tövében és a hágókon keresztül. Megmászott már az utóbbi harminc évben elég hegyi rejtekhelyet; igaz, ennél zordabb kevés akadt.

A súlyos test közeledett, Erich karddal a kezében, feszülten figyelt. A Rém pontosan úgy közeledett, ahogy eddig bármikor. Lassan egy vonalba ért a szurdok túloldalának szélén álló szép szál fenyővel.

Erich most sokat kockáztatott, de nem tudott jobb tervet kieszelni. A sziklaszál mögül finoman előlépett, a szurdok tetejére lendült, hogy a következő pillanatban Ezüst Árnyék elérhesse a sárkányt. Ha a terve nem válik be, a Rém egy pillanattal előbb láthatja meg a kelleténél. Alig hallható pendülés hallatszott, a sárkány lába most akadt bele a jó előre kifeszített kötélbe. A kötél mozgásba hozta a szemközti fenyőre rögzített kosarat, és a sárkány fejére a következő pillanatban kőzápor zúdult. A Rém horkanva megtorpant. Fejét a fenyő felé fordította. Szemöldökét felhúzva vizsgálgatta a fenyőt, közben a szeme kidülledt, előtűnt alatta a piros bőrredő, amelyről a férfi már tudta, hogy különösen érzékeny.

Ez volt az a pillanat, amikor Erich a szurdok tetején termett. Minden a terve szerint történt. A sárkány pontosan ott állt, ahol elképzelte. Gondolkodás nélkül lesújtott. A ragyogó, nehéz penge nagyot villant, fenyegetően suhant a levegőben, és lemetszette a sárkány szeme alól a piros bőrredőt. A Rém őrjöngve bődült el.

De már Erich ekkorra újra megkapaszkodott a sziklaszálban. A sárkány tovább ordított. Erich már kezdett kételkedni a terv sikerében, amikor a sárkány végre megpillantotta őt — éppen maga fölött, a sziklaszál védelmében.

— Alávaló emberfajzat! — üvöltötte a Rém. — Azt képzeled, ilyen könnyen elbánhatsz velem?

Erich nem ezt képzelte. Terve szerint a sárkánynak most űzőbe kellett vennie őt.

— Gyere elő, amíg jól van dolgod! — üvöltötte a sárkány. — Csak az egyik lábad harapom le! Olcsóbban nem úszhatod meg, ostoba!

Erich gyorsan döntött. Merészen előre lendült, és a karddal nagyot csapott a szörny fejére. Ez a mozdulat ugyan feltételesen volt a tervben, de úgy vélte megkockáztathatja. A kard nagyot csattant a sárkány fején, kárt ugyan nem tett benne, de annál jobban felbőszítette.

— Véged van! — üvöltötte a Rém, és nekilódult.

Most következett a terv legveszélyesebb, legkritikusabb része. Erich tudta, hogy a sárkánynak ahhoz, hogy utána vethesse magát, előbb fel kell kapaszkodnia a szurdok tetejére, utána pedig élesen jobbra fordulva a sziklák, majd a bozót felé kell törtetnie. Addig ő éppen egérutat nyerhet. Elérhet a kisebb-nagyobb szakadékokkal tarkított vízmosáshoz. Ezen alapult a terve.

Ha a sárkány kellőképpen kiszolgáltatottnak hiszi őt, és követi ide abban a reményben, hogy könnyű zsákmány; megvalósíthatja a terve további részét.

A sárkány azonban másképpen is dönthetett, és ez volt a dologban a legveszélyesebb. Ha a szurdok tetején nem fordul élesen balra, hanem — ahogy tenni szokta — kényelmesen tovább döcög jó száz lépést, elér a köves fennsíkra, ahol nekirugaszkodhat, a levegőbe emelkedhet, a magasból szemmel tarthatja a férfit, bármikor lecsaphat rá — akkor Erich teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetne.

Erre az eshetőségre Erichnek nem volt igazi terve. Volt ugyan egy eszköze, de nem bízott benne igazán. A hadmérnököktől elsajátított technikával Erich hatalmas ballistát ácsolt, nagy fáradsággal részenként felcipelte a hegyre, összeállította. Erős huzalból igen hajlékony húrt készített a fegyverbe, és az idegre helyezett egy fiatal fatörzsből faragott, tűhegyesre kovácsolt hosszú lándzsaheggyel ellátott, óriási harci dárdát. A fegyver azonban rögzítve volt, célozni nem lehetett vele, a sárkánynak kellett a megfelelő szögben felé repülnie. A Rém azonban a levegőből észrevehette a fegyvert, és Erich tartott tőle, hogy meg is érti, mire szolgál. Ha nem sikerül megfelelő pozícióban lőtávolba csalnia a sárkányt, vagy ha elhibázza, attól kezdve semmi esélye.

Egyetlen tényező bírhatta rá a Rémet, hogy a maga számára helytelenül döntsön, hogy ne menjen a fennsíkhoz, hanem a földön vegye üldözőbe a férfit: a düh.

Erich zihálva lódult a vízmosás felé. Tudta, hogy a sárkány most látja. Nem mert hátranézni, mit művel a szörnyeteg. Az élete múlhatott azon az egyetlen pillanaton, amit ezzel elveszít. Valami nagyot puffant mögötte. A sárkány üldözi. Utána vetette magát, és zúgva, bokrokat zúzva-lapítva törtet a bozótos felé. Egy-két ugrással máris megtette a távolság felét.

Erich vadul rohant tovább. Amikor hideg fejjel eltervezte ezt a pillanatot, úgy vélte, megkönnyebbül majd attól, hogy a sárkány a nyomába ered. Most azonban nem érzett egyebet, mint halálos rémületet. Csak egyre tudott gondolni: a sárkány ne leheljen tüzet! Még ne leheljen tüzet!

Pedig a Rém éppen ezt tette. Amiről Erich azt hitte, hogy a sárkány lábai dobbannak nyolc-tízlépésnyire a háta mögött, a lobogó tűz volt, amelyet a Rém lehelt utána. Szerencsére dühösen, meggondolatlanul.

Erich a következő pillanatban már a bozótban volt. Dobogó szívvel rohant tovább, kezében a kard, csuklóján a karszíj. A vízmosás már csak néhány lépésnyire. A férfi gyorsan lefékezett, aztán ugrott. Ahogy a vízmosás puha földjére vetette magát, érezte, hogy visszatér az évtizedek óta megszokott katonai fegyelem. Csak mindent a terv szerint! Átlendült a vékony erecske túlpartjára, és beugrott a hatalmas fák közé. Amikor hátranézett, megpillantotta a dühöngő Rémet.

A sárkány feje fiatal fákat tördelve, bokrokat földhöz préselve tódult utána. A szörny máris átgázolt a vízen.

Erich most valóban megkönnyebbült. Hónapok óta készült a most következő pillanatra. Fürgén oldalra lendült, fel az egyik alacsonyabb fa elágazásába. Hadvezérnek érezte magát, aki elfoglalja a megfelelő harcálláspontot. Már lendítette is Ezüst Árnyékot. Hosszú éjszakákat töltött azzal, hogy minden kósza ágat levagdosson, amelyben a fegyver megakadhatott volna.

A sárkány nyaka a két sudár fa között beleakadt az erős kötélcsapdába. Nagyot rántott rajta, a nyaka megfeszült. A jó kétarasznyi, pikkelyek nélküli rész teljesen szabadon maradt. A következő pillanatban színezüst villanással csapott le Ezüst Árnyék, és a Rém hatalmas feje a vízmosásba hullt. A test még rándult néhányat, mielőtt nagy roppanással elterült volna.

Erich Jenkins a homlokát törölgette. Egész testében remegett.

                                              *

Tölgyesújfaluban Elliott százados várta húsz állig felfegyverzett veterán kíséretében. Waldman és emberei megfélemlítve, sötét arccal ácsorogtak a főtér túloldalán.

— Hallottuk, hogy mi itt a rend! — fogadta Elliott. — Eljöttünk, hogy visszavigyünk Veteranstone-ba. Téged és a családodat. A révész fecsegte ki részegen a kocsmában. Már lakat alatt van a fickó. — hirtelen tetőtől talpig végigmérte Erichet, és hitetlenkedve meredt az arcába: — Csak nem? — kérdezte csodát látó ámulattal. — Csak nem ölted meg?

Erich némán bólintott, mire a százados nagyot csapott a hátára. — Remek fickó vagy, Erich! — át is ölelte.

— A sárkányt? — kérdezte az egyik veterán.

Erich ismét bólintott.

— Sárkányölő! — lelkesedtek a veteránok. — Erich Jenkins őrmester a sárkányölő!

— Merre van?

Erich elmagyarázta.

— Behozatom a fejét. — ígérte a százados. — A trófea a tied.

Mindnyájan ölelték, csókolták a férfit. Sarah csak percek múlva férhetett az urához. Akkor azonban úgy összecsókolta, ahogy talán a mézesheteiken sem. Tüstént ezután a gyerekek is megrohanták az apjukat.

Elliott százados türelmesen kivárta, amíg elcsitulnak a családi boldogság hullámai.

— Van egyéb hírem is. — mondta aztán. — A volt parancsnokod, Roberts ezredes téged tiszti előléptetésre terjesztett fel tizennyolc évvel ezelőtt. Roberts nem sokkal utána meghalt, a felterjesztés meg elakadt valahol az átkozott bürokráciában. Valamiért be kellett mennem a tartományi parancsnokságra, ott tudtam meg. Újra elindítottam. Talán nem ildomos elmondanom, — tette hozzá szemérmes arckifejezéssel. — öt aranyat költöttem rá.

— Köszönöm, Nicholas! — felelte hálásan Erich, és intett a feleségének.

Sarah egy percen belül kihozta a bugyellárist, a férje pedig öt aranyat számlált Elliott százados kezébe.

— Megkapod az előléptetést, Erich! — folytatta a százados. — Most már, hogy tiszt leszel, a helyzet megváltozik. John fiad egy tiszt gyermekének jogán adómentes marad, és megtarthatja a házat és a földet Veteranstone-ban. Legjobban teszed, ha velünk jössz.

Erich bólintott. Egy percet sem akart többé Tölgyesújfaluban tölteni. A gyerekek boldog izgalomban csomagoltak. Estére visszakapják a kényelmes otthonukat.

                                               *

Charles-Paul Perrin, Veteranstone birodalmi írnoka beszélte rá Erichet, hogy menjen el a fővárosba.

— Híresség lettél, Erich! — győzködte nap mint nap. — Talán nincs is a világon sárkányölő hős rajtad kívül. Hátha megjutalmaznának a nagyfejűek!

— Ne törődj ezzel, Erich! — próbálta lebeszélni Elliott százados. — Nem ér annyit az egész, hogy hónapokig a családod nélkül kóborolj miatta! Megállapodtál, élvezd a hétköznapokat!

— Miért nem akarod kivívni a neked járó pozíciót? — kontrázott az írnok. — A királyi postával ingyen utazhatsz!

— Még nem jött meg a tiszti kinevezésem!

— Akkor is ingyen utazhatsz! Elintézem! Ajánlólevelet írok a királyi udvarhoz!

— Hiszen a király még gyerek!

— Legfeljebb a régens fogad majd!

Erich nem felelt. Tűnődött. Néhány nap múlva nekiszegezte a kérdést a feleségének.

— Nem tudom, Erich. — válaszolta Sarah. — Nem akarom, hogy távol légy tőlünk. Ha viszont arra gondolok, hogy esetleg én akadályozom meg a férjem sikerét, szégyellem magam, és azt kívánom, bár elindultál volna.

Erich tovább tűnődött. Addig tűnődött, míg eltelt az ősz, és heves hóeséssel, csikorgó zimankóval beköszöntött a tél. Gyönyörű fehér volt a világ, a város csupa hó volt, és csupa fény. A kémény barátságos füstjét szemlélve Erich napjában többször hálát adott, amiért nem maradtak Tölgyesújfaluban.

A tél a vígasságok időszaka volt Veteranstone-ban, gyorsan el is telt. Amikor virágba borultak a gyümölcsfák, Erich nekivágott a hosszú útnak.

                                             *

A fővárosba érve tüstént jelentkezett a királyi udvarban.

— A régensherceg őexellenciája igen elfoglalt, — jelentette ki gőgösen egy bájgúnár külsejű, tüsténkedő fiatal előkelőség — „alkamarás-jelölt” vagy valami ehhez hasonló volt a címe, Erich nem tartotta fontosnak megjegyezni. — nem ér rá csip-csup ügyekkel foglalkozni.

— Messziről jöttem, uram.

— Az öltözéked sem megfelelő! — mérte végig a pökhendi uraság. — A régensherceg őexellenciája előtt csak előírásos öltönyben szabad megjelenni.

— Katona vagyok, uram! — vágta rá Erich némileg ingerülten.

— A katonák számára még az átlagnál is fontosabb az előírásszerű öltözék.

— A csatában senki sem kérte ezt tőlem! — felelte Erich, aki most már elveszítette a türelmét. — Senki sem törődött az öltözetemmel, amikor a birodalom ellen támadó barbárokat kellett aprítani! Már abban az időben is kitüntetést kaptam „ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartás” címén, amikor te még csak egy pajzán gondolat sem lehettél, uram!

— Lassan a testtel, katona! — fontoskodott tovább a fickó, de kissé hátrahőkölve. — Most nem a csatatéren vagy!

— Sárkányt öltem, uram!

— Azt bárki mondhatja!

— Bárkinek egyetlen tartományi írnok sem igazolja ezt, uram!

— Jó, jó. — próbálta lerázni a fiatalúr. — A régensherceg úr őexellenciája akkor sem tud most fogadni. Esetleg a következő negyedévben.

Erich nagyot fújtatott. Hónapokig legyen ebben a méregdrága városban a családja nélkül?

— Van ajánlólevelem, uram! — mondta végül. Ha ennek sem lesz foganatja, még ma hazaindul.

— Lássam! — szólt a ficsúr, mire Erich a kezébe nyomta Charles-Paul Perrin tartományi írnok ajánlólevelét.

A fickó gyorsan átfutotta, majd elnevette magát.

— Ez semmit sem ér! — adta vissza a papirost. — Az illető jelentéktelen személyiség! Nem bennfentes, és nem is elegáns!

— Rendben van, uram! — nyelte vissza a káromkodását Erich. — Akkor juttass el engem ehhez a nem bennfentes és nem elegáns személyiséghez.

— Azt megtehetem. — vont vállat az alkamarás-jelölt. — Az illető itt lakik a palotában, elég közel. Nem igazán értem, mi keresnivalója van itt. Elmondom, merre kell menned.

                                            *

Robert Russinsky a hatvanas éveinek vége felé járhatott. Sűrű, ősz hajú, még mindig erőteljes férfi volt. Egyszerű, de patyolattiszta fehér gézinget, fekete mellényt és vászonnadrágot viselt.

— Foglalj helyet, őrmester! — mutatott a kerti székre, és a kezébe vette Perrin írnok levelét.

Erich szétnézett. Árnyas kertben voltak, virágzó bokrok és gyümölcsfák között. Az apró, pagodaszerű épület Russinsky szállása lehetett, félkörben parkerdő, távol jobbra a hatalmas élősövény, amelynek a kapuján idejutott. Mintha nem is a zsúfolt fővárosban, hanem valami kies tündérvölgyben lennének. Nem hitte volna, hogy a királyi palota kellős közepén ilyesmit talál.

Szolgának, személyzetnek nyoma sem volt. Russinsky felnézett az ajánlólevélből, és elismerő pillantást vetett Erichre.

— Szóval te megöltél egy hatalmas sárkányt a Sáfrány-folyón túli területen?

Erich bólintott.

— Az esetet a tartományi írnok hitelesen bizonyítja, a trófea megtekinthető, illetve bármikor a fővárosba szállítható. — folytatta Russinsky, aztán összehajtogatta az írást, és felpattant a kerti székből. — Gyere velem! — mondta, és meglepően ruganyos léptekkel elindult egyenesen a távoli parkerdő felé.

Erich alig tudott vele lépést tartani.

— Hová megyünk? — kérdezte, amikor utolérte.

— Az unokaöcsémhez!

Többet nem szólt, kemény léptekkel haladt tovább. Percek alatt beértek a fák közé. Erich a régi katonák szokása szerint gépiesen igyekezett felvenni Russinsky lépését, de percekig tartott, mire sikerült. Addigra mélyen bent jártak az erdőben.

Jókora tisztásra értek, ahonnan négy-öt hatalmas juhászkutya futott elébük. Erich éppen megtorpant.

— Helyetekre! — hangzott egy erős férfihang, mire a kutyák eltűntek. Kétszintes gerendaépület bukkant elébük. Mint valami vadászház a keleti erdővidéken, gondolta Erich. Ment Russinsky után, fel egyenesen az első szint tetején álló teraszra. Toronymagas, pirospozsgás arcú férfi fogadta őket.

— Robert! — nyújtotta a kezét.

— Michael! — intett Erich felé Russinsky. — Hoztam neked egy valódi sárkányölőt! — mondta, jól megnyomva a „valódi” szót. - Ő Erich Jenkins őrmester!

Michael Russinsky kezet fogott Erichhel, helyet mutatott a vendégeknek, aztán a nagybátyjára nézett.

— Miről van szó?

Robert Russinsky néhány szóval elmagyarázta. Amíg beszélt, jóképű, tizenhét-tizennyolc év körüli fiatalember lépett közéjük, és minden teketória nélkül helyet foglalt. Egyszerű, de választékos öltözete alapján Erich úgy vélte, semmiképpen sem lehet szolga, inkább valami rokon. Robert és Michael intettek a fiatalember felé, Robert abba is hagyta a magyarázatot, de a fiú elhárító mozdulatot tett:

— Kérlek, folytasd!

Erich megzavarodott. Ki lehet az ismeretlen fiatalember? Talán valami előkelőség. Biztos, ami biztos alapon előírásszerű katonai fővetéssel köszönt az ifjúnak, amit az barátságosan viszonzott.

Amikor Robert befejezte a magyarázatot, a fiú Erichre nézett, és megszólalt:

— Szóval így néz ki egy valóságos sárkányölő?

— Igen, felség, — felelt Erich helyett Michael. — úgy tűnik, így fest.

A „felség” szóra Erich megrettent. Tanácstalanul bámult a fiatalember arcába, aztán tüstént térdre vetette magát. Azazhogy csak vetette volna; merthogy nem hagyták. Michael, valamint a „felség” néven szólított ifjú együttes erővel elkapták, és visszanyomták a székbe.

— Ne heveskedj, Erich Jenkins őrmester! — mondta nagyon melegen az ifjú. — Magunk között vagyunk! Itt nem érvényes a protokoll!

Erich csak bámult, mint aki csodát lát. Robert Russinsky fogott gyanút.

— Mondd csak, te valóban nem tudtad, kihez hozlak? — miután álmélkodó tekinteten kívül egyéb választ nem kapott, elnevette magát. — Hozzám szólt az ajánlóleveled. Az unokaöcsém, Michael Russinsky a herceg nevelője! Ő pedig — intett az ifjú felé. — nem más, mint Carl herceg. A leendő király.

Carl herceg melegen kezet szorított Erichhel.

— Egyelőre sem megjutalmazni, sem illendő feladattal ellátni nem tudlak, Erich. — nézett a szemébe. — Viszont rengeteg kérésem van hozzád. Nemcsak a sárkányölés részleteit akarom hallani, mesélj a katonaéletről is, a háborúkról is, a vidékről, a veteránokról, mindenről! Amiről csak tudsz!

Erich mesélt, mesélt, naphosszat mesélt. Néha megállították, ettek-ittak, aztán Erichnek újra mesélnie kellett. A herceg szinte itta a szavait.

Este egy csinos szolgáló ágyat vetett Erichnek a vadászházban. Másnap reggelinél már újra a herceg társaságában ült, és újra mesélt. Két nap múlva a herceg megjegyezte:

— Ha akarod, hogy a régensherceg fogadjon, el tudom intézni. De ne számíts jutalomra.

— Azt hiszem, Erich, — jegyezte meg Michael, a nevelő. — végig kell csinálnod egy undok procedúrát, hogy megértsd, miért vagyunk itt ennyire kiéhezve a valóságra.

— Én csak meséltem. — jegyezte meg Erich. — lehet, hogy egy szó sem igaz belőle.

— Sebaj! — legyintett a herceg. — A mese mindig valóságosabb, mint az őt tagadó fontoskodás, mert vágyakkal és érzelmekkel van teli, ami azokban szemernyi sincs; és erőt ad, amit az csak elvesz. — nagyon komoly arccal folytatta. — El kell menned a régensherceghez, Erich. Ő valószínűleg egyéb helyekre fog majd küldözgetni. Szükséged lesz az idegeidre és a humorérzékedre.

— Meg valami flancos öltönyre! — vetette közbe Robert.

— Az a legkevesebb! — vágta rá a herceg.

                                           *

Erich másnap délelőtt roppant elegáns, de szerfelett kényelmetlen öltönyben feszített a régensherceg fogadószobájában.

A régensherceg élemedett korú férfiú volt, alacsony homlokkal, gyér hajjal, de pamacsszerű szemöldökkel, vaksi szemén lornyonnal. Hatalmas tokája szerteszét hömpölygött fodros ingmellén, ha köhécselt, remegett, akár a kocsonya.

— A herceg küldött ide?

— Igen, uram!

— A herceg még fiatal és tapasztalatlan. Amellett igen kevés az esze.

— Én nem így találom, uram.

— Nem megfelelő a neveltetése. Alantas személyekkel érintkezik. — Szerintem igen jó kezekben van, uram.

— Szóval te azt állítod, hogy megöltél egy igazi sárkányt?

— Igen, uram! A régensherceg megcsóválta a fejét.

— Ez így helytelen! — recsegte kedvetlenül. — Az ügyben egyedül a Sárkányölő Akadémia dönthet!

— Sárkányölő Akadémia? — kérdezte csodálkozva Erich. — Az miféle?

— Akkor gyere vissza elém, ha már a tagja vagy! — intett a régensherceg, és máris vége volt a kihallgatásnak.

                                           *

— Milyen volt a kaland? — kérdezte este a herceg. — Milyen benyomást tett rád a bácsikám?

Erich erre nem akart felelni, mire a herceg elnevette magát.

— Miféle az a Sárkányölő Akadémia? — kérdezte néhány perc múlva Erich.

— Azt már igazán nem kívánhatom tőled, hogy megismerkedj vele! — felelte a herceg.

— Hányan öltek sárkányt ebben az országban, felség?

— Rajtad kívül soha senki, Erich. — nevetett Carl herceg. — Senki, aki bizonyítani tudná.

Erich nagy szemeket meresztett.

— Akkor igazán kíváncsi lennék rájuk!

— Ahogy akarod, — felelte a herceg, aztán hozzátette: — de tudnod kell valamit. Ott, a tisztás végén — lendületesen intett a karjával. — építtetek egy másik ugyanilyen vadászházat. Neked és a családodnak, Erich. Nagy szükségem lesz egy igazi sárkányölőre. Ha akarsz, ideköltözöl, ha nem, maradsz Veteranstone-ban. Ha idejöttök, talán van némi esély, hogy se én, se a leendő gyermekeim ne lehessünk olyanok, mint a bácsikám.

                                         *

A Sárkányölő Akadémia harminckét tagból állt, de Erich fogadására mindössze öten voltak hajlandók a székházba fáradni. Egyikük azonban éppen Tyrrell, volt a Legfőbb Sárkányölő, az Akadémia tiszteletre méltó elnöke. A másik nem kisebb személyiség, mint az ötszörös Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr, és a többiek is igen illusztris sárkányölők. A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr; a sárkányölők nagy öregje a nyolcszoros Akadémiai Díjas Fateknő úr; illetve a fiatal Dragonbluff úr, aki korának dacára már több Sárkányölő Etikettet is nyilvánosságra hozott; a feltörekvő új sárkányölő nemzedék tagjai közül ő számít a legerősebb tehetségnek.

Mindezt a szolga hozta Erich tudomására. Azt is a lelkére kötötte, le ne merjen ülni, mert az csak az akadémiai tagoknak engedtetik meg. Erich tehát állva maradt, pedig huszonhét üres szék volt a nagyteremben.

A Sárkányölő Akadémia tiszteletre méltó tagjai akkurátus, lassú mozdulattal foglalták el helyeiket, és gőgös tekintettel méregették az előttük álló férfit.

Erich végignézett a társaságon. Háborús viszontagságok közepette edződött emberismerete azonnal riadót fújt.

Az ösztövér, beesett arcú Tyrrell úr, az Akadémia elnöke úgy festett fényes, fekete bársony köntösében, mint valami túlméretezett varjú. Karomszerű ujjaival szinte kapaszkodott díszes fotelje karfájába, lekicsinylő tekintettel nézett Erichre, és hosszan igazgatta a karosszékét. Mire elérte, hogy pontosan középen legyen, egyenlő távolságra mindkét faltól, és mindkét sárkányölő akadémiai társától, peckesen kihúzta magát a fotelben. Tipikus elnök. Személy és pozíció összeforrt benne; maga volt a Rang. Ezen kívül azonban valószínűleg semmi. A szeméből sütött a hasonló státuszú emberekre gyakorta jellemző mélyenszántó tehetségtelenség.

A Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr mérges, pufók emberke volt, szalonnás pofazacskói kétoldalt csüngtek le az arcáról, hájas kezével állandóan simogatta őket. Arannyal szegett mélybarna ruhája valószínűleg igen elegáns lehetett; amikor nem hordta. Blaise úron azonban nem mutatott valami jól; erről leginkább a kétoldalt terjengő jókora izzadságfoltok tehettek. Blaise úr seszínű szemében mohóság ült, meg a gyógyíthatatlanul kapzsi emberek örökös elégedetlensége. Erich azt gondolta, ez az alak nemhogy sárkánnyal nem mérkőzhetne, holmi lusta, vén kandúrt sem volna képes elkapni soha; viszont a megszerezhető díjakat sorra megkaparintja.

A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr hatalmas, torzonborz szakállat hordott, mint valami elvadult sivatagi próféta. Ritkás szöghaja is zabolátlanul ömlött alá a vállára, legalábbis a fejének füle feletti részéről, mert attól feljebb csontszínű fehéren világított Kulatchek úr tar koponyája. A szakáll sáncai mögül vad, ragadozó szemek meredtek a nyilván mindenütt garázdálkodó ellenségre.

A szakma nagy öregje, Fateknő úr állandóan vigyorgott, de valahogy úgy, mint a túlságosan hosszan lékelt görögdinnye, és emellett még nyáladzott is. Örökös lelkes csábmosolyával ostromolta a többieket; felkészülve rá, hogy buzgón helyeselni fog, bármit is mondjanak azok. Látszott rajta; szerfelett büszke rá, hogy itt lehet, hogy ezek között az emberek között ülhet; ők pedig megtűrik maguk között, és nem rúgják farba, vagy csak igen ritkán.

A feltörekvő sárkányölő nemzedék legerősebb tehetsége, Dragonbluff úr nyegle képű ifjonc volt, de méregdrága öltönyt viselt. Látszott rajta; semmi olyat sem fog tenni vagy mondani, amivel eloszlatná Erichnek a hasonló öltönyös fiatal fickókkal szembeni, évtizedek tapasztalata kialakította ellenszenvét.

A Sárkányölő Akadémia tiszteletre méltó tagjai percekig feszengtek karosszékeikben, többször is egymásra pillantottak, arcuk a legteljesebb tanácstalanságot tükrözte. Erich jelenlétéről igyekeztek nem tudomást venni. Az elnök, Tyrrell úr végigpásztázta hegyes orrú varjútekintetével a többieket, végül Fateknő úr vigyori képén állapodott meg.

— Én? — bégette Fateknő úr nyolc Akadémiai Díjához képest meglepően bambán.

Tyrrell elnök úr kedvetlenül bólintott.

— Igen, — károgta. — Te, Fateknő úr. Megkérlek, nyisd meg az ülést.

— Miért éppen én? — kérdezett vissza Fateknő úr kissé értetlenül.

Az ifjú Dragonbluff úr vette a fáradságot, áthajolt, és valamit súgott Fateknő úr szőrös fülébe, közben jelentőségteljes pillantásokat lövellt Tyrrell elnök úr felé. Tyrrell elnök úr méltóságteljes bólintással jelezte, tudomásul vette Dragonbluff úr készségességét, és elkönyvelte a feltörekvő új sárkányölő nemzedék legerősebb tehetsége számára az elnöki pirospontot.

Közben Fateknő úr vigyora megerősödve visszatért, a szakma nagy öregje felemelkedett és meghajolt akadémiai társai felé.

— Elnök úr! — kántálta behízelgő hangon. — Mélyen tisztelt sárkányölők! Nekem, mint akadémiánk legöregebb tagjának jutott a megtisztelő feladat, hogy mai rendkívüli ülésünket megnyissam. Megragadom az alkalmat, és máris átadom a szót a mélyen tisztelt Tyrrell elnök úrnak. — azzal visszaereszkedett a helyére. Tyrrell elnök úr megfontolt lassúsággal emelkedett fel.

— Uraim! — hordozta végig elnöki tekintetét a jelenlévőkön. Erich arcán ezúttal megállapodott, de olyan pillantással, ahogy az előkelő komornyik szokta az úri lakosztályba tévedt parasztot méregetni. — Azért jöttünk össze, hogy elbíráljuk Erich Jenkins, nyugalmazott birodalmi őrmester állítólagos sárkányölő tevékenységét. Meg az ebből eredő esetleges tagfelvételi kérelmét.

— Meg azt, hogy egyáltalán sárkányölő tevékenységnek tekinthetjük-e az őrmester cselekedetét! — toldotta meg visító kappanhangon Blaise úr.

— Mélyen egyetértek! — vakkantotta Fateknő úr.

— Halljuk az állítólagos jelöltet! — hallatszott Kulatchek úr tekintélyes szőrbozótja mögül.

— Megadom a szót Erich Jenkins őrmesternek! — nyilatkoztatta ki szertartásos hangon Tyrrell elnök úr. — Halljuk, őrmester! — azzal leült.

Erich a tőle telhető legszínesebb szavakkal elmesélte a Rém történetét. A maga szerepét nem nagyította, inkább kisebbítette benne. A Sárkányölő Akadémia tagjai meglepően unott képpel hallgatták, egymás között még suttogtak is közben. Erich ezért rövidre fogta, és gyorsan befejezte a mondandóját.

— Tovább nincs? — kérdezte Dragonbluff úr, amikor Erich befejezte.

— Mindent elmondtam, uram.

— Nem egészen! — reccsent Blaise úr kappanhangja. — Amit eddig hallottunk, szakmailag értékelhetetlen! Úgy tűnik, a jelöltnek fogalma sincs a sárkányölő kultúra legalapvetőbb fogalmairól sem! Egyetlen hivatkozást sem hallottunk! A jelölt még a nagytiszteletű Kovász János Vilmos Rezső úrra, Akadémiánk nyugalmazott elnökére sem tett egyetlen árva célzást sem; ami pedig a kortárs sárkányölők munkásságát illeti, a jelölt tökéletesen műveletlen és tájékozatlan.

— Mélyen egyetértek! — tette hozzá Fateknő úr.

Tyrrell elnök úr komoran bólogatott, Erich mérges pillantások kereszttüzében állt.

— Amit hallottunk, — vette át a szót Kulatchek úr, a tiszteletre méltó szőrkertész. — alantas és alacsonyrendű. Közönséges és bárgyú kitaláció egy hatalmas, büdös gyíkról! Nincsen benne sem szakmai erudíció, sem tehetség, még a kezdő sárkányölőktől megkövetelt alapvető önkinyilvánító létösszegzést is nélkülözi. Ez csak egy egészen közönséges mese!

— Mélyen egyetértek! — csatlakozott Fateknő úr. Mivel mindannyian őt nézték, szükségesnek látta folytatni. — A mese, a sztori engem nem érdekel sem a más sárkányölésében, sem a magaméban! A helyzetek! A miértek! A mindenek felett álló, elegáns belső utalások! A tragikus magányban a világba belevetett esendő ember reménytelen önmegszólítása! A lét értelmetlenségének kozmikus fájdalma! A sárkányölés, mint a fenségesen tragikus ember egyetlen lehetséges és méltó önkifejezési módja! Semmi ilyet sem hallottam, tisztelt uraim! — eme szónoklat után Fateknő úr tüstént vissza is huppant a karosszékébe. Fokozódó vigyorán látszott: e pillanatban roppant elégedett önmagával.

Erich nagy szemeket meresztett. Miről beszélnek ezek?

Dragonbluff úr vette át a szót.

— Mélye tisztelt elnök úr! Nagytiszteletű Sárkányölők! — kezdte szertartásosan. — A sárkányölés több alanyú alkotás, melyben ábrázoló és alternatív funkció jut szóhoz, s rendszerint az emotív és a megkülönböztető funkció is erősen érvényesül. Az alternatív funkció a megnyilatkozás alanyának kívánságait juttatja kifejezésre, a megkülönböztető funkció az alany állandó személyiségjegyeiről tudósít. A modern sárkányölés tulajdonságai, s annak szükségszerűsége, hogy ide kell sorolni a nyilvános sárkányölő rendezvényeket is, okozza, hogy nem fogadjuk el a konfliktusosság, a cselekményesség, de még az eseményesség jegyét sem. A modern sárkányölés zseniális felismerése, hogy az emberek többé nem egyének, akiket a kötelesség, morál, társadalom és család köt béklyóba. A korszerű sárkányölés számára az ember csak a legfelemelőbb és a legszánalmasabb lehet. Az előző korokkal szemben hallatlan új dolog ez. Itt már nincs többé olyan összefüggés, amely elleplezné az ember képét. Nincsenek történetek, tragédiák, melyek a konvenciók és a szabadságszükséglet ütközéséből adódnak, nincsenek többé bábuk sem, akik a pszichológiai világkép drótjain rángatózva játszanak, nevetnek, szenvednek; nincsenek figurák, akiket felszerelnek az emberek által csinált társadalmi lét törvényeivel, álláspontjaival, tévedéseivel és bűneivel. A sárkányölés kérdésében legelőször is a jelenvalólét analitikájára kell törekednünk. Ekkor válik igazán égetővé a sárkányölés jelenvalóléthez vezető megközelítésmódja kialakításának és biztosításának problémája A megközelítés- és értelmezésmódot úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhasson meg. Nem tetszés szerinti és véletlenszerű, hanem lényegi struktúrákat kell kimutatnunk benne, amelyek a faktikus jelenvalólét valamennyi létmódjában létmeghatározók maradnak.

— Mélyen egyetértek! — szólt közbe Fateknő úr, Blaise úr pedig kissé zavartan vakargatta a pofazacskóit.

— Továbbá, mélyen tisztelt uraim, — folytatta Dragonbluff úr. — a sárkányölés kultúrájának alapjaihoz tartoznak a következők is: A hanyatló világban való lét önmagát kísértő, s ugyanakkor magát megnyugtató. De ez a megnyugvás a nem-tulajdonképpeni létben mégsem csábít mozdulatlanságra és tétlenségre, hanem minden gátlástól mentes működésre sarkall. A világra hanyatlott lét most nem nyugalomhoz jut. A kísértő megnyugvás fokozza a hanyatlást. Különös tekintettel a jelenvalólét-értelmezésre, most felmerülhet az a vélemény, hogy a legidegenebb kultúrák megértése és a sajátunkkal való szintézisük talán maradéktalanul és igazán felvilágosítja a jelenvalólétet önmagáról. A sok minden iránt érdeklődő kíváncsiság és a nyugtalan mindent-ismerés univerzális jelenvalólét-megértést színlel. Ahogy az előttünk álló, műveletlen jelölt esetében is. Alapjában véve azonban meghatározatlan marad, és nem kérdezünk rá arra, hogy mi az, amit tulajdonképpen meg kellene érteni: nem értjük meg, hogy maga a megértés olyan lenni-tudás, amelynek egyedül a legsajátabb jelenvalólétben kell hozzáférhetővé válnia.

— Mélyen egyetértek! — lelkesedett Fateknő úr.

Erich kezdte végképp elveszíteni a türelmét.

— Uraim! — szólt közbe. — Ti ugyan Sárkányölő Akadémiának nevezitek magatokat, de úgy látom, nemcsak hogy nem öltetek sárkányt, de még ahhoz hasonlót sem láttatok soha!

— Szilencium! — bődült rá Tyrrell elnök úr. — Megtiltom a jelöltnek, hogy az Akadémia tiszteletreméltó tagjainak előadását megzavarni merészelje!

— Egészen populáris vagy, Erich Jenkins! — vinnyogott Blaise úr kappanhangja. — Közönséges populáris sárkányölő!

— Modern értelemben véve cselekvés egyáltalán nem is létezik! — próbált újra belelendülni Dragonbluff úr. — Teoretikusan szemlélve…

— Szamárság! — torkollta le Erich. — Az ember lényege érzelmeiben és erkölcsében rejlik, és a tetteiben jut kifejezésre.

— Nagyon közönséges! — hangzott Kulatchek úr szőr-ültetvénye mögül. — Közönséges hétköznapiság! Miért kell ilyeneket hallgatnunk?

— Élet csak a hétköznapokban létezik! — vágta rá Erich.

— Így beszél az alantas ember! — nyekeregte Blaise úr.

— Az alantas ember a hétköznapokban él. — magyarázta Dragonbluff úr. — Az alantas ember lehetősége, etikátlan lehetősége a boldogság; ezzel szemben a fenséges ember egyetlen lehetősége, etikus lehetősége a tragédia.

— Mélyen egyetértek! — olvadozott Fateknő úr. — Fejezzük be, uraim! — mérte végig a társaságot Erich. — Otthon vár a családom, és nekem az ő boldogságuk sokkal fontosabb és etikusabb, mint az a sok fenségesen tragikus zagyvaság, amelyet itt hallok! Minden szem Tyrrell elnök úrra tapadt.

— Rendben van, Erich Jenkins! — emelkedett szólásra Tyrrell elnök úr. — Kimondom a Sárkányölő Akadémia egyhangú határozatát: Eddigi munkásságod nem képez arra alapot, hogy a Sárkányölő Akadémia tagja lehess!

Erich bólintott, és szó nélkül távozott. Legkevésbé sem vágyott rá, hogy ennek az akadémiának a tagja legyen. Néhány napot még a herceggel töltött, aztán hazautazott a családjához.

                                            *

A következő év kora nyarán valódi sárkányok szálltak le a birodalmi főváros legnagyobb terén, és emberáldozatokat követeltek. A régensherceg azonnal meglátogatta a Sárkányölő Akadémiát. Az Akadémiának ezúttal mind a harminckét tagja jelen volt. Felállva üdvözölték a régensherceget. Még díszes karosszéket is biztosítottak a számára — éppen úgy, mintha maga is a Sárkányölő Akadémia tagja volna. Csaknem négy órán keresztül tárgyaltak zárt ajtók mögött.

A régensherceg eléggé savanyú ábrázattal távozott. Egy óra múlva bejelentette, hogy egészségi állapotára és előrehaladott korára való tekintettel visszavonul a közélettől.

— Carl herceg már nagykorúsítható! Minél hamarabb meg kell koronázni! Legjobb volna még ma! Hadd vegye végre a kezébe az ügyek intézését, elvégre ő a király!

                                             *

A koronázás roppant gyorsan végbement. A palota alagsorában tartották, nehogy valamelyik sárkány megzavarja. Carl király tanácsa mindössze nyolc emberből állt. Egyik sem tartozott a régensherceg köréhez. Az új uralkodó cselekvőképes emberekre vágyott.

— Írjatok tábornoki kinevezést Erich Jenkins számára! — hangzott a király első parancsainak egyike. — És kerítsétek őt elő mihamarabb!