Tükörcseppek hevernek vegyszertelenül szerteszórva,
Prizmaként szivárvánnyá karcolják nevetésed. Mogorva,
Halkan lángoló babonákba temetem mosolyod zengését,
Majd a saját hamvaim a te lábnyomodba locsolom szét.
Talán robban a varázs és a salakunkból fényvirág csordul,
És beporoz egy gyémántkígyó az ég-morajlás-kerten túl,
De ha bársonytalpak szikrakővé préselik zizegő záporaink,
Akkor is tüzet szítunk, s a kétség aranybőlcsőjében ring.
Vándor ómenek építik kastélyunk, megszentelik őrületünk,
Szélbe vésik ostobaságunk, és dajkálnak, ha újjászületünk.
Faragjunk értük ametiszt eposzokat, száguldjunk tétován,
Eregessünk sárkányt árral szembe, jeligénkkel homlokán. |