Volt egy város: dermedt szilvalekvár-szerű csend.
Búcsúkor kőrmenet, ott ahol a hóstya
kezdődött, önmaga farkába harapott,
pikkelyei lebegnek, zászlóiban kakaóbarna szentek.

Arctalan város. Az utak láthatatlan ráncok
lefutnak a semmibe, mégis a határjelző pléhkrisztusok
állnak, s rajtuk írás: The End.

Látom magam tizenhét évesen a gangon
gerlebúgásba vetkezetten, a frissen fűrészelt fa
illata vegyül a málnásba sajátságosan.

Ó, az a veranda! Fénykép készült: aranyló
kukoricacsuhé-halomba fekszem...
Emlékszem, bekeretezett fényképek voltak a falon
rajtuk Lenin, fehér lepedőkkel letakart fotelekben.

Ime, eltelt a vers első fele
szokása szerint jókora kanyarba került
mert az a város a múltba már elmerült
de itt van az a másik, az Álmok főkönyvtárban
a " városi " filenév alatt:

Itt a szélcsend befejezett múlt
nincsennek léptek, csak akaratlan lebegés
és különös átvergődések a zsákutcák végén;
pincéből pitvarba, padlásból hervadt konyhakertekbe pottyanva.

Látom régi házunkat /a valóságban mindig épül
egyre nagyobb, de álmaimban mind lepusztultabb/
és látom vele szemben, a volt tejüzem
fölött egy katedrális lebeg:

Ezüst záporzású vízből van a fala
ezrek imádsága tartja aranyló kupoláit
valószerütlen magasságokban.

Látom, egy tégla testesűl
és az időbe elmerül
majd előkerül, felbukkan valahonnan
évmillióktól csiszolt kő...

és a város álmára zuhan
és a város felépül hirtelen, egy pillanat alatt
mámorosan, zsivalyban, fénnyel a babakocsikban.