Ármin létre lép (az első kilenc hónap)

A nevem Ármin. Elmesélem nektek az életem történetét. Végig az én szemszögemből. Tudom, hogy a ti életetek is hasonlóan alakult, így ismerős lehet, amit mondok.

Egy szép napon anya és apa nagyon szerették egymást. Tudjátok, volt ölelés, meg puszikák, meg minden. Ekkor léptem én színre. Ők még nem is sejtették, amikor én már nagyon dolgoztam magamon. Hatalmas energiákat mozgattam meg, hogy sejtecskéim, mit apától és anyától kaptam, egy-egységbe rendezzem. Napokkal később már én is játszottam az élet dibi-dubi zenéjét. Létrejött a szívecském, mely biztosan jelezte, hogy életre jöttem. Még jó pár nap eltelt mire, anyukám gyanakodni kezdett, szervezetében talán új élet keletkezett. Mit tesz ilyenkor egy okos és szép nő? Elmentünk egy doktor bácsihoz, aki megvizsgálta őt. Én ebből azt vettem észre, hogy az életteremet lökdösik. Majd az, úgynevezett ultrahangos készülékkel be is kukucskáltak. Egy kis babocskát láttak. Ez vagyok én!

Anyut elöntötte a boldogság, ettől én is sokkal jobban éreztem magam. Tudjátok ez az úgynevezett endorfin, nagyon jó dolog! Cseperedésem tizenegyedik hetén megint bekukucskáltak hozzám. Ekkorra és már fejecskémen a fülecskémmel, karocskákkal és lábacskákkal rendelkeztem. Hallottam, ahogy anya meséli apának, hogy milyen szépen fejlődöm. Megsimogatott, énekelt, néha furcsán rángatott, s ilyenkor könnyezett. Azt mondák neki, ha megmozdulok, akkor véget érnek ezek a rosszul létek. De én már rég mozgok?!

Megpróbáltam még erőteljesebben nyüzsögni, hogy anya is észre vegye. Kellet neki még néhány hét, de hallottam mikor azt mondta: Mozog! Édesem! Érzem, hogy valami …, olyan fura, mégis kellemes! Apa is megsimogatott, s én olyan boldog lettem…

A következő kukucskálós vizsgálatkor már integettem is nekik. Hallottam, hogy a doki bá azt mondta; erős egészséges fiú. Én nem tudtam ez mit jelent, de szüleim nagyon örültek a hírnek, bár ez eddig kislányra számítottak. Az elkövetkező hetekben mindenféle neveket soroltak, de én nem reagáltam rá. Nem is tudtam, mit beszélnek. Ám amikor meghallottam az Ármin nevet, valami érdekeset éreztem. Táncolnom kellett. Anya ebből arra következtetett, hogy ez a név lesz az enyém.

Én egyre nagyobb lettem, s a hely egyre szűkebb, szorongatóbb.

Ármin kicsi fiam!- szólongatott anyám.- Ne ilyen kíméletlenül. Kicsikém nagyon szeretlek, s nemsokára magamhoz ölellek.

Már nagyon kicsi volt a hely, de biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy már nem sokáig lehetek itt. Akkor még nem tudtam hova megyek, mi lesz velem, ha már nem itt a biztonságban. Izgalommal vártam a napot, s ezt tették szüleim is.

Azután eljött az idő, mikor a szorongatás állandósult. Nem hagyott szünetet. Kellemetlen és egy kicsit ijesztő volt. Elkezdtem csúszni. S kint nagy volt a világosság, s hideg volt a környezet. Ijedtemben bepisiltem. Sírni kezdtem. Meglepő, de ennek mindenki örült. Azután elvágták a köldökzsinórom, s elvittek megmosdattak, megtisztították a légutakat. Megmértek, majd végre újra láthattam, hallhattam, érezhettem az anyukámat. Rá néztem, s ő rám pillantott. Tudtam, hogy ez a szeretet mindvégig kitart. Kaptam tőle finom édes tejecskét. Megnyugodtam, s apukám kezébe vett, így őt is szemügyre vehettem. Sugárzott belőle a szeretet.

Már tudom, hogy jó helyen vagyok!

Megérkeztem!

Nevem: Szabó Ármin

Sulyom: 3800g

Magasságom: 52cm

kék szem

szőke haj.

Az első napok (kórházban majd otthon)

Szóval itt vagyok! Kicsit elfáradtam a hosszú úttól és megpróbáltatástól, amit a születés jelentett. Apa kezében tartva ringatta erős kis testem, s anyával együtt csodáltak.

-Szia kicsike Ármin! Én az apukád vagyok. Sokat fogunk játszani, birkózni. Megtanítalak mindenre, ami fontos egy férfi életében!- suttogta édesapám.

Biztosan jó lesz.- gondoltam én, miközben próbáltam ébren maradni, nehogy azt gondolja az apukám, hogy máris semmibe veszem a szavát.

Anyukám észre vehette, hogy álmos vagyok, mert szelíden megsimította apám kezét és, azt mondta:

-Édesem, gyönyörű ez a gyermek, és okos. Látom, ahogy issza a szavaid, de most hagyd aludni, kérlek!-

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már egy kórteremben voltunk. Anyu édesen mosolygott rám és azt mondta:

-Kicsim, nagyon szép vagy! Szeretlek! Köszönöm Istennek ezt az ajándékot!- majd a szemembe nézett és azt mondta, hogy most megmutatja az ő szüleit.

-Jó- mondtam neki. Rajtam nem múlik. Az ágy, melybe feküdtem megindult velem. Végig gurultunk egy folyóson, s megálltunk egy nagy üvegablakokkal ellátott terem előtt. Anya itt azt mondta:

-Én most oda megyek a szüleimhez, de te oda nem jöhetsz. Az üvegen keresztül láthatod őket.- megsimogatott. Én igyekeztem megértő arcot vágni, de emlékszem, fogalmam nem volt, hogy mint mondott. Ellépett mellőlem, s csak ekkor értettem meg. Még egy kis ideig türelmes voltam, majd fennhangon közöltem:

Anya, nem hagy itt! Gyere vissza!- mindeközben szájam lefelé görbült.

Ne sírj, Kincsem!- mondta anya, de nem jött közelebb.- Ők a nagyszüleid.- két embert láttam, akik furcsán ismerősnek tűntek.

Sziasztok!- mondtam, s a hüppögésem abbamaradt. Mindannyian kedvesen mosolyogtak rám.

Még váltottak egy pár szót, azután anyukámon látszott, hogy elfáradt. Visszagurultunk a terembe, s ő lefeküdt egy ágyra.

Anya, éhes vagyok! Anya, velem kell, foglalkozz!- kiabáltam. S Ő kedvesen felemelt, megsimogatott majd lefektetett maga mellé és megint kaptam finom édes tejecskét. No nem csak úgy egyszerűen, meg kell érte dolgozni. Szopiztam, de imádom ezt a melót.

A kórházi kisrutint a sporttársak panaszai zavarták meg. Krisztián örökösen a hasát fájlalta.

Míg Szofi csak akkor panaszkodott, ha éhes volt és ezt a problémáját édesanyja bő teje orvosolta. Máté viszont a fülére panaszkodott, de a felnőtt társadalom nem értette. Szóval a lényeg, hogy három fiúra egy leány jutott. Noná, hogy csak én értem rá udvarolni. Szofi szép szőke hercegnőm, édesen telt nyugodt kislány. Megértettük egymást. Később az iwiw-en megtaláltam, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

A szobában kialakult rendszeren kívül, még néhány ellenőrzésen kellett részt venni. A fülem vizsgálatához az anyukám is jöhetett. Tulajdonképpen nekem aludnom kellett, s én jó fiú módjára tettem is. Persze, hogy jó a hallásom!- Mit is kérdeztél?

Szóval az első 5 nap alatt megtanultuk egymást anyával, de ekkor hazaengedtek.

Most akkor meg kell tanulni a család többi tagját.

Itt van apa, őt már ismerem, de van itt két kisebb méretű emberke, ők is furcsán ismerősnek tűnnek, mint a nagyszüleim.

- Ők a testvéreid!- mondta anya. A nagyobb emberkéhez lépett, megpuszilta és felém fordulva

azt mondta:- Ő a bátyád Álmos. – majd a kisebbikhez: - Ő a nénéd Emőke. Ők is voltak ilyen kicsik, mint te csak ők már régebben érkeztek, ezért megnőttek.

Néztem, hol az egyikre, hol a másikra. Fel kellett mérnem az erőviszonyokat. Eközben anya nekik beszélt és velük foglalkozott. Türelmes ember révén, nem azonnal kezdtem a rettenetes, és fájdalmas siránkozást.

-Enyém az anyuuuu! El onnan! Hogy képzelitek, hogy elfoglalhatjátok! Számomra Ő a legfontosabb.