| Szétszaladnak a vonalak a szélben. Karcol, simít, néha taszít, de mindenkor és mindent összegez. Halványan bólogatnak a szentjánosbogarak a fák ágain, már máshol járnak, álomra szenderültek. Fémesen csikordulnak a pályaudvaron a vonatok, új lakók érkeztek, csak én állok üresen, elhagyatottan, bérlő nélkül. Kopott aszfaltrajz emlékeztet, valaha még álmodtunk, volt mikor hittünk valamiben, s a csend elmondja üreges testével, hogy mi maradt meg, mi fog elkísérni. Holnap ismét kevesebben leszünk, a peronokon fáradt utazók keresgélik az otthont, mérőn tekintenek a híg jövendőbe, hátha megrezzen az a kopott bozót, mi egykor buján, vad szívük reményeit hivatott lélegeztetni. Elhalkul a vágy, s csak a kitaposott hétköznapok maradnak, mindenki arra megy, egyértelmű az irány. Idővel az ember már nem szalad bele a rét mélységes ölébe, csak szemléli, hiszen az utakat is a lába taposta porosra, félti, hogy a valaha megtalált gyöngyszemek körül elhal a kagylóhéj és ismeretlen fiókokba kerül, hol már nincs neve, csak értéke. Elveszik a mondandó a szavak mögött, mikor minden beidegződött mozdulat, csak formalitás lesz, és a meglepődés, a legőszintébb érzéssé magasztosul. Nem tudja senki hol bújik meg a nap éjjel, nem tudja senki mit takar az éjszaka puha öle, csak a fakéreg alatt gyarapodó gyűrűk és a szunnyadó szentjánosbogarak.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|
