Összecsavarja rongyait a mosónő, lassan felegyenesedik, soha sem hitte volna, hogy egyszer eléri az eget, halkan megköszörüli torkát, és alámerül. Elnyeli a víz a testét. Elolvad a szeme a forgó tömegben. Halkan, pattanva elszakadnak az utolsó szálak, mik a valóság ezen oldalán tartották, nem köszönt el. A szennyes folyam megforgatja óriás szájában, majd a rezzenéstelen tengereknek ereszti a holtakat. Elsüllyed a vár, mit a remény pillérei tartottak a felszínen, elalszik a túlpart, elalszik az álmodó, elhal az élettelen, a vak és szikrázóan hitvány őszinteség. Foltos lepedőjébe csomagol mindent a mellkas, csomót köt, vállára dobja és útnak indul, valahol a távolban keres egy ágyat ahol nyugovóra térhet. Száműzött, ki önként veszi vállára az üres koporsót, menetoszlopba áll, és míg bírja hordja, de tudja, a végén nem lesz társa a dobozban, az örökkön át ívelő várakozásban, a pillanatok alatt elillanó mosolyban, a lassú és alacsony hidegben. Lehunyja világtalan szemeit, hagyja, hogy kifolyjon a pólusain a szíve, üvegbe teszi, felcímkézi, s karcos nevetésbe kezd, mi az élet naivságán táplálkozik, a pillanat múlandóságán, a szavak értelmetlenségén, és az előrehaladás kicsinyességén. A végén minden csak karcolat lesz csupán a világ embermagas tűzfalán, betűk a hiábavalóság oltárán. Így hullnak az égből a csillagok, így merül alá a jó szándék a visszatetszések zavaros vizű csatornájában, így hunynak ki a húsketrecbe zárt tüzek.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|